A magyarországi németek viszonya a történeti Magyarország felbomlásához.
Előadó: Dr. Orosz László PhD, tudományos főmunkatárs, Horthy-kori Kutatócsoport
VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
A címben megjelölt témáról az előadó, dr. Orosz László 2018 májusában már tartott előadást a Klebelsberg Emlékházban, amikor is a magyarországi németek több mint nyolcszáz éves múltját foglalta össze a 19-20. század fordulójáig. Jelen előadás, mintegy annak folytatásaként, a történeti Magyarország összeomlása körüli időszakot vizsgálta meg.
Hogyan alakult, hogy az 1910. évi utolsó nagymagyarországi népszámláláskor még mintegy kétmillió németből Trianont követően alig több mint ötszázezer maradt a Csonka-Magyarország területén? Elgondolkodtunk-e már azon, hogy a Monarchia idején a románok után, a szlovákok mellett a második–harmadik legnagyobb népességet alkotó német nemzetiség vesztesége legalább akkora volt Trianont követően – illetve arányaiban még nagyobb is –, mint a magyaroké?
De vajon mi a magyarázata annak, hogy amíg a nemzetiségek többsége szeparatizmusra hajlott és az anyaországukkal való egyesülésre törekedett, addig a németeknek – a magyarok mellett egyedüliként – létérdeke volt a történeti Magyarország megmaradása? Többek között ezeket a kérdéseket vetette fel az előadó az est során.
A magyarországi németség területi elhelyezkedése és aránya
Ez a kétmilliónyi németség, ellentétben más nemzetiségekkel, szétszórtan élt az országon belül. Egy részük Nyugat-Magyarországon (a később Burgenlandnak nevezett területen). Amíg a német lakosság nagy részét a törökök után idekerült svábok alkották, addig az itt élők már az Árpád-kor óta lakták folyamatosan ezt a területet; ők nem svábok, hanem a szó jogi értelmében szászok voltak.
Fontos tisztázni, hogy a sváb, illetve a szász megjelölésnek semmi köze nincs ahhoz, hogy etnikailag hova tartoztak, hogy Németország melyik településterületéről érkeztek a németek. A szász elnevezés eredete az Árpádházi királyok idejére, II. Géza uralkodásának az időszakára (1142–1162) datálódik. Az akkor hazánkba érkezettek letelepítése a szász jogrend alapján történt. Innen ragadt rájuk, mintegy összefoglaló névként a szász elnevezés – függetlenül attól, hogy ők valóban szászok voltak-e vagy sem.
A török után érkezett svábok sem feltétlenül sváb földről, a mai Baden-Württemberg területéről érkeztek az országba. Elnevezésük arra utal, hogy 1686-ban, Buda visszafoglalása után Badeni Lajos kiszolgált katonái közül kerültek ki a budai hegyvidék első német letelepülői. Mivel Baden valóban sváb volt, összefoglalóan – függetlenül attól, hogy ők maguk valóban azok voltak-e vagy sem – sváboknak nevezték mindazokat a németeket, akik a 18. század folyamán három ütemben érkeztek az országba.
Újabb nagyobb településszigetet jelent a Dunántúli-középhegység németsége, illetve az úgynevezett „Schwäbische Türkei”, vagyis a Dunántúl délkeleti része, a mai Baranya és Tolna megye területe. Ez utóbbiak 18. századi német elnevezése onnan ered, hogy erre a töröktől visszafoglalt területre telepedett le a svábok jelentős része, nem is állami, hanem földesúri telepítés révén. A következő nagyobb településterület a délvidéki németségé, vagyis a Bácska és a Bánát vidéke volt, kiegészülve a Marostól északra fekvő Arad megyei településekkel. Jelentős terület volt még Szatmár megye, a Rákóczi szabadságharc után a Károlyi birtokokra behozott német telepesekkel. De jelentős volt a Felvidék két német településterülete is: az egyik a Szepesség (a Magas-Tátra környéke), a másik, ettől nyugatra, az alsó-magyarországi bányavárosok, többek között Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya térségének németsége.
Ezeknek a városoknak a német lakossága idővel elszlovákosodott, a 19. század végére német lakosságuk már csak mutatóban maradt, ám még mindig mintegy 40 ezer németet számláltak a környező falvak (Hauerland). Az Erdélyben élő németek nem összefüggő német településterületen éltek. Egy-egy nagyobb egységet jelentett a Királyfölde (Königsboden), az ettől kissé délkeletre húzódó Barcaság (az úgynevezett Burzerland), illetve az ezektől északra található Beszterce-Naszód vármegye (Nösnerland), a Beszterce környéki aranybányákkal.
A nemzetiségi arányokat tekintve az látható, hogy a fentebb felsoroltak közül a leghomogénebb, illetve a legerősebb német képviselettel a nyugat-magyarországi (Burgenland) és a mai délkelet dunántúli (Schwäbische Türkei) területek rendelkeznek.
Mindkét helyen több mint kétharmad volt a német lakosság aránya. A Délvidéken (Bácska, Bánát) kevesebb, mint ötven százalék volt az arány, a főváros környéki németség esetében pedig valamivel negyven százalék alatti, míg a Felvidéken nagyjából egyharmados. Erdélyben pedig az 1910-es nagy népszámlálás mindössze 235 ezer elszórtan élő németet számolt, ami az erdélyi összlakosságnak a kilenc százalékát jelentette. Ez egyértelműen azt mutatta, hogy a románság ekkora alaposan túlnépesedte még az eredendően szász települések német lakosságát is.
Németség vagy német ajkú lakosság?
A németség helyett más kifejezést kellene használnunk – jelezte az előadó. A németség, a mai fogalmaink szerint a nyelvi azonosság birtokában valamiféle nemzeti és közösségi érzület meglétére utal, ám ez a 19-20. század fordulóján nem így volt. Ezért helyesebb német ajkú lakosságról beszélni a különböző időkben, különböző területekről érkezett és a Kárpát medence legkülönbözőbb területein megtelepedett németek esetében.
Ők nem alkottak közösséget, így nem feleltek meg a történeti szakirodalomban használt nemzetfogalom definíciójának. Ez a definíció úgy fogalmaz, hogy a nemzet történetileg kialakult tartós közösség, amely társadalmilag megszerveződve, gazdaságilag egybekapcsolódva, közös területen, közös csoporttudattal, közös kultúrával és közös nyelvvel rendelkezik. A magyarországi németek esetében ezek a paraméterek igen sokáig nem fedezhetők fel, ezért helyesebb a német ajkú lakosság kifejezés.
Különösen, hogy a különböző területeken élő németek más- és másképpen reagáltak a történelmi eseményekre és kihívásokra, és azokra eltérő válaszokat is adtak. Példák erre a 17. századi és a 18. század eleji rendi függetlenségi mozgalmak, Bocskaitól Rákócziig, vagy 1848-49. évi szabadságharc: ezekben az erdélyi szászok a magyarok ellen, míg például a szepességi szászok – noha „történetileg” mindnyájan szászok voltak – a magyarok mellett küzdöttek.
A németek a dualizmus korában
A dualizmus kori polgári fejlődés során a németek, az egymással való közösségteremtés helyett, sokkal inkább a magyarokkal való azonosulás útjára léptek, és nagyobb zökkenők nélkül német ajkú magyarként (Deutsch Ungar-ként) illeszkedtek bele a politikai magyar nemzet kategóriájába.
Etnikai értelemben nem lehetett magyarnak tekinteni őket (a románokat és másokat sem), ugyanakkor a magyar állam részéről jogos elvárás volt, hogy egyfajta „befelé húzó” állampatrióta magatartást tanúsítsanak, és a különböző ajkú és különböző kultúrájú emberek – a svájci vagy az amerikai „államnemzet” népeihez hasonlóan – a magyar államnemzet hű és lojális polgárainak tartsák magukat. (Az államnemzetnek a fogalma az 1868. évi nemzetiségi törvényben jelenik meg először.
E szerint a románok vagy a németek a magyar nemzetnek románul vagy németül beszélő tagjai. Voltak olyan nemzetségek, akik ezt elfogadták, és voltak olyanok, akik nem voltak hajlandóak ezt akceptálni.)
A dualizmus éveiben a németekkel való többszáz éves, többé-kevésbé békés együttélés repedezni kezdett és a századfordulóra végképp megbomlott.
A magyar állameszmébe vetett bizalom megingott és helyette olyan új prioritások jelentek meg, mint az elkülönülés, a disszimiláció. Ha ennek az okait vizsgáljuk – azon túlmenően, hogy a németek egy része nem feltétlenül kívánt azonosulni a magyar állameszmével –, a magyar politika hibáira is rá kell mutatni. 1868-ban a nemzetiségi törvény megalkotása mellett egy iskolai törvény is született, amely kimondta, hogy minden növendék az anyanyelvén jusson oktatáshoz, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike.
Ez azt jelentette, hogy a népiskolák nyelve minden településen a többségiek által használt nyelv lett, és ekkor még a magyar nyelv kötelező tanítása sem volt előírva. Ez megváltozott 1879-ben, amikor az elemi iskolákban, 1882-ben, amikor a középiskolákban és 1891-ben, amikor pedig a kisdedóvókban tették kötelezővé a magyar nyelven történő oktatást. 1907-ben, a Lex Apponyi már azt írta elő, hogy az első négy iskolai osztály elvégzését követően a diáknak meg kell tudnia értetnie magát magyarul szóban és írásban egyaránt. Ezzel a népiskolák a magyar nyelv elsajátítását szolgáló intézményekké váltak – vélték a nemzetiségek, így a németek is. Hevesen tiltakoztak ellene és szembe fordultak az állam nemzetiségpolitikájával.
Ugyanakkor, a németek egy része felismerte, hogy számukra a továbbélés biztos keretét, a felaprózódásuk elkerülését csak az ország integritásával lehet biztosítani. Az első világháború idején a magyarsággal való sorsközösséget hirdette több német vezető, így Huber János, aki a magyar államisághoz való erős ragaszkodásának adott hangot, de mindenekelőtt a bácskai sváb paraszti származású Bleyer Jakab (1874-1933), a patrióta németek vezetője. Számtalan írásában és egész politikai tevékenységében a magyarokhoz tartozás fontosságát képviselte – így a Monarchia fennmaradásának és a magyarokkal való sorsközösségnek a fontosságát hirdette.
Ő akkor is kitartott a magyarok iránti lojalitás és az autonómiatörekvések elutasítása mellett – a sváb identitás fenntartásával párhuzamosan –, amikor ezek a gondolatok már nem voltak sem „korszerűek”, sem népszerűek a németek körében.
Az első világháború vége felé Bleyer új „társadalmi szerződés” megkötését javasolta a németek és a magyarok között. Felmérte, hogy a német polgárság elmagyarosodása megállíthatatlan, hozzájuk már felesleges ragaszkodniuk a németeknek. Cserébe viszont a sváb parasztságnak a megmaradásáért emelt szót, jelezve, hogy őket nem szabad asszimilálni, hanem meg kell tartani németnek – róluk a magyarságnak kell lemondania. De nem mindenki gondolta így, nem mindenki volt ilyen békülékeny a magyarsággal, az asszimiláció tényével szemben.
A délvidéki svábok és az erdélyi szászok radikális vezetői árulónak nevezték Bleyert és 1918. október 23-án, a Monarchia utolsó országgyűlésén Rudolf Brandsch, egy erdélyi szász képviselő, a magyarországi németség egésze nevében kulturális autonómiát követelt. A területi autonómia iránti igény ugyan még nem hangzott el ekkor, de Brandsch a német népközösség gondolatát hirdette és tudható volt, hogy ő és sokan mások a vesztes világháború után nem fognak ragaszkodni Magyarország területi integritásához.
Ezeket a napokat két fontos esemény determinálta: az egyik Tisza István 1918. október 17-i parlamenti beszéde (a háború elvesztéséről), a másik IV. Károly október 16-án kiadott manifesztuma. (Ezekről lásd korábbi előadásaink összefoglalóját). A manifesztum hatása (bár az csak az osztrák birodalomfélre vonatkozott) nem állt meg a határnál, október 24-én megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, igaz elég szűk társadalmi bázissal. Ezt bővítendő a Károlyi Mihály vezette új kormány több területen igyekezett híveket szerezni, többek között a nemzetiégek körében.
A nemzetiségi ügyek felelősének, Jászi Oszkárnak a konföderációs elképzelései azonban nem nyerték el a nemzetiségek tetszését: ők már a saját anyaállamaikkal való egyesülésre törekedtek. Egyedül a németek gondolkodtak másképpen, nekik nem voltak kifejezett szeparatista szándékaik. Helyi szintű néptanácsaik összefogására Bleyer és Brandsch egyaránt kísérletet tett – ám a nemzeti közösségük autonóm fejlődésének lehetősége tekintetében épp ellentétes irányokban.
November legelején Bleyerék megalakították a Németmagyar Néptanácsot és nyilatkozatot adtak ki, amelyben a történeti keretekhez való ragaszkodásuknak adtak hangot, elutasították az ország területi integritását veszélyeztető autonómia gondolatát és kirekesztették maguk közül a Királyhágón túli erdélyi szászokat. „Mert a svábok sok mindenben különböznek az erdélyi szászoktól, így a magyarsághoz való viszonyukban is” – jelezte Bleyer egy későbbi írásában, amelyben ezt a kirekesztést indokolta. 1918. november közepén Brandschék is megalapították (nagyobb bázissal és integratív jelleggel) Magyarországi Német Néptanács néven a saját tanácsukat, amely az autonómia híveit egyesítette.
A Károlyi-kurzus és a német autonómia törvény.
A Tanácsköztársaság autonómia felfogása.
Nagyon kiélezett ellentét volt a két néptanács között. Brandschék fölénybe kerültek, több ok miatt is, de leginkább azért, mert az új viszonyok között népszerűbb feladat volt az önrendelkezést és az autonómiaköveteléseket hangoztatni. A két tábort a német népiskolák kérdése tudta csak egy platformra terelni. A Károlyi-kormány nemzetiségi népiskolák létrehozását ígérte az 1918. november 22-én kiadott rendeletében, amely kimondta, hogy az oktatás nyelve a többség nyelve legyen, a magyar pedig kiegészítő nyelv lehet.
Ebben a kérdésben a két német néptanács közösen és határozottan lépett fel. A további témákban is felmerülő kooperáció érdekében 1919. január 1-én formálisan egyesült a két néptanács, tegyük hozzá, Bleyer akarata ellenére. Ám mindössze egy hétig élt az egység, mert 1919. január 8-án az erdélyi szászok (a körülményekhez igazodó, kényszerű) nyilatkozatot adtak ki a román államhoz való csatlakozásukról.
Ennek köszönhetően némileg újra megerősödtek Bleyerék, megbélyegezve az erdélyi szászokat, Jászi Oszkárt és az általa vezetett nemzetiségi minisztériumot egyaránt. Idegen szellemiség által irányított idegen kezekbe került a nemzetiségi politizálás – állította Bleyer, s ezzel a nemzetiségi politizálásban teret nyert zsidó befolyásra is utalt.
És noha Bleyer mindvégig hangoztatta autonómia ellenességét, ám a kormány politikájában mégis – a nemzetiségek elszakadását megakadályozandóan – egyre inkább az autonómia megvalósításának a gondolata nyert teret: 1918 decemberében megszületett a kárpátukrán, 1919 januárjában a német és márciusban a szlovák autonómiatörvény. Bleyer felismerte, hogy a Csonka-Magyarországon maradt németek identitását – és itt elsősorban a Nyugat-Magyarországon egy tömbben élő németség elszakításától tartott – már nem védi senki.
Felismerte azt is, hogy a számbelileg meggyöngült németek asszimilálása nagymértékben fel fog gyorsulni, köszönhetően többek között a magyar közvéleményben az erdélyi szászok lépésére kialakult németellenes hangulatnak. De annak is, hogy Nyugat-Magyarországon 1918 decemberében és januárjában számos népgyűlést tartottak, amelyeken gyakran hangzott el, hogy „vagy autonómiát kapnak vagy Ausztriához csatlakoznak”. Ennek a zsarolásnak engedve a Berinkey-kormány felgyorsította a német autonómia kidolgozásának a lépéseit. Jásziék megfogalmazták a német autonómia törvényt, amit 1919. január 19-én mint VI. néptörvényt léptettek életbe.
A törvény „nemzetnek” nevezte a magyarországi német népet.
A németek autonóm testületeket kaptak, és a törvény kilátásba helyezte autonóm kormányzóságok kialakítását. Hét autonóm terület volt tervben (bár ezek közül már csak három állt magyar fennhatóság alatt), ezeknek az élén a választott helyi parlamentnek felelős kormányzótanács állt volna. Saját belső intézésű ügyeik lettek volna – mint a kultúra, a művelődés, az igazgatás az oktatás, stb. –, és lettek volna a magyarokkal közös ügyeik – mint a hadügy, a külügy, pénzügy és a közlekedésügy. Saját német nemzetgyűlést kaptak volna és a magyar országgyűlésbe is delegálhattak volna képviselőket.
A kormányzásban egy német minisztérium fogta volna össze a német kormányzóságokat, élén a német miniszterrel és a német államtitkárral mint helyettessel.
Hozzáfogtak a törvény megvalósításához. Kinevezték a politikai múlttal nem rendelkező Johann Junker német származású szegedi táblabírót német miniszterré, helyettesévé pedig Kalmár Henriket, egy kipróbált szociáldemokrata elvtársat. Ám mire elkezdték a megvalósítást, a hét kormányóságból négy már nem állt az ország fennhatósága alatt: Nyugat-Magyarország, Budapest környéke és a Délkelet Dunántúl maradt csak meg.
Ráadásul e két utóbbi területen a németség annyira szétforgácsolt volt, hogy etnikai körülrajzolhatóság híján a törvényt ezeken a területeken nem lehetett életbe léptetni. Egyedül Nyugat-Magyarországon tudtak hozzákezdeni az autonómia kiépítéséhez, ahol Zsombor Gézát, a Károlyi-párt tagját nevezték ki kormányzónak. A németek pozitívan fogadták a Károlyi-kormány lépését, de Bleyer továbbra sem tudott megbarátkozni az autonómia gondolatával, és tiltakozásképp leköszönt saját néptanácsa éléről. Steuer György lett az utódja.
A két néptanács kibékülése azért lett volna fontos, mert áprilisra választásokat ígért a Berinkey-kormány. A listás választáson pedig csak akkor lehetett volna esélye a németeknek, ha koordinált német jelöltre szavazhatnak. Ám a szociáldemokrata párt – amelynek német tagozata komoly erőt képviselt – saját német párttagjait nem engedte egy közös listára, hanem külön szociáldemokrata jelölteket kívánt elindítani. Így a németeknek nem lett volna esélyük sehol a győzelemre.
De nem lett volna azért sem, mert a választókerületi határokat nem rajzolták újra. Azok még mindig a dualizmuskori kerületek voltak, amelyek a német többségű területeket gyakran kettévágták és azokat magyar többségűekkel egyesítették.
Ám mindez 1919 márciusában, a Tanácsköztárság létrejöttével okafogyottá vált: a Tanácsköztársaság nem kívánt ezekkel a kérdésekkel foglalkozni és nem tartotta meg a tervbe vett demokratikus parlamenti választásokat sem. A kommunisták alapvetően másképpen vélekedtek a nemzetiségi kérdés fontosságáról és megoldásáról, valamint az ország területi integritásáról is.
Amíg a Károlyi- és a Berinkey-kormány a területi integritás megőrzését kívánta, Kun Béla egyértelművé tette, hogy az új hatalom nem áll a területi integritás talaján, és ennek nyilvánvaló jelét adta, amikor a proletár önrendelkezés, az internacionalizmus útját választotta. Egyedül a németek és a ruszinok esetében gondolkodott az elődje által megalkotott autonómiák (alaposan újragondolt) megvalósításában, a többi nemzetiségről pedig egyszerűen lemondott.
Lejegyezte:
Rubóczki Erzsébet