A világ legjobb rejtjelfejtői voltak
Történelmi előadás a Klebelsberg Emlékházban
Előadó: Prof. Dr. habil. Szakály Sándor DSc, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
2018.október 3.
Rendező: V4 Építészeti Alapítvány
Helyszín: Klebelsberg-kastély (1028 Budapest, Templom utca 12-14.)
Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója az önálló magyar katonai hírszerzés és kémelhárítás (a köznyelvben VKF 2-nek nevezett) szervezetének a megalakulásáról, a kezdettől a II. világháború végéig nyúló időszakáról tartott előadást 2018. október 3-án a Klebelsberg Emlékházban. Az előadónak a közelmúltban „A 2. vkf osztály” címmel megjelent könyve részletes elemzi a témát, amelybe az est során a hallgatók is betekintést nyerhettek.
A téma szükségessé tette, hogy a történész röviden visszanyúljon a gyökerekhez, az Osztrák-Magyar Monarchiához, amikor az 1867-es kiegyezést követően a közös császári és királyi haderőn kívül létezett egy osztrák császári és egy magyar királyi honvédség is.
Azonban csak egyetlen vezérkar volt, mégpedig a közös; ebben működött az 1850-es években megszervezett katonai hírszerzés és elhárítás, az úgynevezett. Evidenzbüro (Nyilvántartó Iroda), amelyben a kiegyezést követően szolgáltak magyar származású és magyar állampolgárságú tisztek is. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert nem minden magyar állampolgár volt egyben magyar származású is.
Az előadó megjegyezte, hogy az akkori hírszerzés és elhárítás működését elég jól megismerhették a nézők Szabó István Redl ezredes című filmjéből, eltekintve attól, hogy pisztolypárbajt sohasem vívtak tornateremben, amit a film felkért szakértőjének illett volna tudnia. Ennél fontosabb azonban, hogy a hírszerzésnek volt egy nem-látható, fedett része, de volt egy legális is, amit a katonai attasék képviseltek a külképviseleteken.
Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után hatalomra került Károlyi Mihály igyekezett megszervezni mindazokat a minisztériumokat és intézményeket, amelyek egy önálló magyar államban szükségesek. Ezek közé tartozott a honvédelmi tárca is – függetlenül attól, hogy mit mondott aztán Linder Béla –, amelynek 1918 novemberétől 1920. március 15-éig hadügyminisztérium volt a neve. Külön vezérkar majd csak a két világháború közt működött; a hírszerzéssel és a kémelhárítással ennek a hadügyminisztériumnak az egyik osztálya foglalkozott. Vezetője egy bizonyos Dimitrije Sztojakovics, közismert nevén Sztójay Döme volt.
A magyarországi önálló katonai hírszerzés és kémelhárítás megszervezője a Monarchia idején az Evidenzbüro-ban szolgált, illetve az ott működő hadsereg-parancsnokságon a balkáni ügyekkel foglalkozott. Ennek oka az lehetett, hogy Sztójay Döme verseci születésű, görögkeleti vallású és gyaníthatóan szerb származású volt, aki magyar állampolgárként a pécsi Magyar Királyi Honvéd Hadapród iskolában a sokat emlegetett „nagy magyar nemzetiségi elnyomás” idején horvát tannyelvű osztályba járt, mert a kiegyezés értelmében Horvát-Szlavónország „külön territóriummal bíró politikai nemzet” volt a Magyar Királyságon belül.
Ebből következően a Magyar Honvédség horvát alakulatainál a vezényleti nyelv is horvát volt. Aki odakerült, mint Gömbös Gyula vagy Faragho Gábor, az rákényszerült arra, hogy kitűnően megtanuljon horvátul. (Gömbös honvédelmi miniszter, majd miniszterelnök, Faragho katonai attasé, majd a csendőrség és rendőrség felügyelője volt. – a szerk.) Sztójay a hadapródiskola után elvégezte Bécsben a Kriegsschulé-t, majd átkerül az Evidenzbüro-ba.
A Monarchia felbomlása után erre a fiatal, volt császári és királyi vezérkari őrnagyra bízták a Károlyi-féle Magyar Népköztársaság hírszerzésének és kémelhárításának a megszervezését. Amikor a népköztársaságból Tanácsköztársaság lett (júliustól Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság volt a hivatalos neve), a Vörös Hadsereg hírszerzésének és kémelhárításának a vezetője – mert a szakma az szakma – természetesen Sztójay Döme lett.
A korábbi katonai rangokat ugyan a kommunisták törölték el, de a haderőt még Károlyiék szerelték le. A belgrádi konvenció értelmében csak két lovas- és gyalogos hadosztály maradhatott, de ami még súlyosabb, hogy 1919. január 1-től az összes tábornokot és ezredest nyugállományba küldték, valamint megszüntették a vezérkart és a hadmérnökkart. Amikor a kommunista hatalomátvétel után a csehek és a románok megtámadták Magyarországot, kiderült, hogy nincs hadsereg: nyolcezer tiszt hiányzott ahhoz, hogy olyan haderő jöjjön létre, amely megpróbálhatta volna felvenni a küzdelmet.
A Kádár-rendszerben azt tanították – emlékeztette a hallgatóságot a történész –, hogy a Vörös Hadsereget Landler Jenő, Bőhm Vilmos, Pogány József vezették, akik egyébként katonának teljesen alkalmatlanok voltak. Stromfeld Aurélról talán megemlítették, hogy már a Monarchiában is tisztként szolgált, de 1945 után nehéz lett volna megmagyarázni, hogy a kommunista hatalom hadseregének katonai középvezetői és -tanácsadói közül sokan, így Werth Henrik, Szombathelyi Ferenc, Jány Gusztáv, Csatai Lajos, Andorka Rudolf, Hennyey Gusztáv vagy Nádai István a Horthy-korszakban is altábornagyként vagy vezérezredesként szolgáltak.
Jóllehet 1919 után igazolóbizottság elé kellett állniuk, de elfogadható volt mentségük, hogy ők nem a kommunista eszme szolgálatában álltak, hanem a szülőföldjüket, a hazájukat védték az ellenséges román és cseh haderővel szemben. Az 1919-ben Szegeden, Horthy vezetésével szerveződő nemzeti hadsereg hírszerző részlegét Ottrubay Károly vezérkari alezredesre bízták, aki korábban az Evidenzbüro-ban is és az uralkodó katonai irodáján is szolgált. A helyét rövidesen a már jól bevált Sztójay Döme vette át, aki 1927-ig állt a szervezet élén, amit fiatal, több nyelvet beszélő, lehetőleg a háborúban felderítői tapasztalatokat is szerzett tisztekből épített fel.
„Volt honnan merítenie – jegyezte meg az előadó –, részben a monarchia soknyelvűsége miatt, de azért is, mert az elcsatolt területekről származó tisztek többsége a csonka országban maradt. Maga Sztójay sem választotta a Szerb-Horvát-Szlovén királyságot, noha feltehetően szerb nemzetiségű volt.”
A hírszerzés és elhárítás rejtjelfejtő részlege a II. világháború idején a legjobb volt a világon. Pokorny Hermann, egy morvaországi születésű tiszt hozta létre, aki az I. világháború idején megfejtette a cári orosz haderő rejtjelezett táviratait. Bámulatos nyelvérzékének köszönhetően szinte mindegyik szláv nyelvet beszélte a német és a francia mellett, így bármelyik külföldi hírszerzés örömmel alkalmazta volna a háború után, de emlékiratai szerint a cseheket nem kedvelte, Ausztriában nem akart másodrendű állampolgár lenni, ezért Magyarországot választotta, noha a közös hadsereg idején az osztrákban szolgált.
A Horthy-rendszer vezérkari főnökségén belül – mint a legtöbb európai országban – 2. számmal jelölték a katonai hírszerzést és elhárítást. Ennek a VKF 2. osztálynak – feladatából adódóan – kiemelt szerepe volt, hiszen információit bizonyos esetekben nemcsak a katonai vezetésnek, de magának az államfőnek kellett átadnia. Nehézséget jelentett, hogy a követségeken fedett beosztásban dolgozó hírszerzők mellett a hírszerzés legális bázisát, a katonai attasékat nélkülözni kellett, mivel a békediktátum megtiltotta, hogy Magyarországnak vezérkara legyen, következésképpen katonai attaséi sem lehettek.
Ezeket az éveket a „rejtés időszakának” nevezték, mert számos katonatisztet papíron eltüntettek: áthelyeztek a külügyminisztérium állományába és követségi tanácsosként mentek az állomáshelyükre. Gyakorlatilag 1927-ig ez volt a helyzet. Az egyik legfontosabb helyszín Bécs volt. Ott működött az S-csoport; a név a Spionage-Abteilung rövidítéséből lett. Sokan dolgoztak benne egyrészt a feloszlott Monarchiából – akiktől bőven lehetett információkat szerezni –, másrészt ebben működött a két ország szétválását intéző úgynevezett felszámoló hivatal is (például Újszászi István, a VKF 2. egyik későbbi vezetője szintén ott töltött egy időszakot).
Ugyancsak fontos volt kiépíteni a bázist azokban az országokban, amelyekkel Magyarország nem állt baráti kapcsolatban: Cseh-Szlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, valamint néhány nagyobb állam, mint Franciaország, Németország, Lengyelország, de Finnország és a balti államok is fontos szerepet játszottak, mivel a Szovjetunióval a harmincas évekig nem volt diplomáciai kapcsolata hazánknak. 1927. március 31-én szűnt meg az ország katonai ellenőrzése, ettől kezdve a követségeken a fedett beosztások nyílttá váltak – bár a fogadó országok addig is tisztában volta a kilétükkel.
Először katonai szakelőadóknak hívták őket, majd katonai attasévá lettek kinevezve. Jól működő szervezet volt, vezetői közül többen megírták az emlékirataikat, a legismertebb Kádár Gyuláé, amely 1978-ban jelent meg. „Akkor kicsit beleigazíthattak – jegyezte meg Szakály Sándor –, mert aligha emlegetett fasisztákat a vezérkari tiszt a világháború alatt.” Nem volt életbiztosítás a VKF 2. osztályán dolgozni. Például Zákó András még a húszas években, Romániában bukott le, évekig börtönben kínozták, amelynek a nyomai akkor is látszottak a hátán, amikor fogolycsere révén hazakerült a VKF-re.
A kiváló nyelvismeret mellett nagyon komoly felkészítést igényelt a hírszerzés és kémelhárítás. Kéri Kálmán (az Antall-kormány idején parlamenti képviselő) 1941-ben katonai attasé volt Pozsonyban. Iglói születésű lévén nemcsak szlovákul és németül tudott, de olaszul, franciául és csehül is.
A kiképzésről egy jellemző epizódot hallott tőle a történész: amikor Kéri bekerült a VKF 2. osztályra, megbízták egy fontos irat elvitelével. Akkor még katonai egyenruhát viselt, és amikor a pályaudvaron egy csavargó inzultálta, a tiszti becsület szabályai szerint kardot kellett volna rántania, de tudta, hogy nem teheti, mert az irat eljuttatása a feladata és azt nem veszélyeztetheti. Meglepetésére egy héttel később a kantinban törzsőrmesteri egyenruhában látta viszont a csavargót, és akkor jött rá, hogy a megrendezett pályaudvari jelenettel tesztelték őt az elöljárói.
A rejtjelfejtőknek, akik gyakorlatilag minden ellenséges és természetesen minden baráti ország rejtjelét megfejtették a II. világháború alatt, a Horthy-rendszer 25 éve során csak három vezetője volt, mert ez olyan szakma, ahol nem lehetett sűrűn cserélni az embereket. 1945 után a régi állományból sokan mentek nyugatra, de sajnos keletre, azaz a Szovjetunióba is, csak oda nem saját jószántukból. Nyugaton a franciák, de főként az amerikaiak használták fel az ismereteiket.
A Magyarországon maradtak közül az előadó az általa végignézett iratokban nem talált senkit, akit ne ítéltek volna halálra vagy szabadságvesztésre. Egyikük, Jobbágy Domokos 1956-ban szabadult, Amerikában írta meg emlékiratait, főként azért, hogy a befogadó ország megtudja, milyen a kommunizmus – idézett mintegy a téma lezárásaként a könyve előszavából Szakály Sándor.
Cservenka Judit
Eredeti megjelenés: https://felvidek.ma/2018/10/a-vilag-legjobb-rejtjelfejtoi-voltak/
Letöltés: 2019. augusztus 22.