A magyarországi németek viszonya a történeti Magyarország felbomlásához.

Előadó: Dr. Orosz László PhD, tudományos főmunkatárs, Horthy-kori Kutatócsoport, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár

A történeti államkeretek között sok száz éven át együtt élő magyarok és németek alapvetően békés szimbiózisa a dualizmus korszakának végére repedezni kezdett. A németek felgyorsuló asszimilálódása ellenében fölerősödtek az etnikai elvű kohéziót tudatosító, az elkülönülést, a disszimilációt propagáló hangok.

Ez az aktivitás ugyanakkor megteremtette a magyar államiság és a területi integritás megóvását prioritásnak tekintő német politikai tábort is. Mindez már az első világháború vége felé történt, amikor a kifelé gravitáló többi nemzetiségnek az anyaországaikkal való egyesülése, s ezáltal a Kárpát-medencei elszórt német településtömbök szétszakítása érdemi veszélyként tudatosult. Amíg ugyanis a többi hazai nemzetiség a szeparatista törekvéseik valóra válását látta elérkezni a világháborús vereséggel, addig a németség számára az ország feldarabolása komoly bizonytalansági tényezőt jelentett.

Ezért a magyarokon kívül egyedül ők voltak a történeti államkeret egyben tartásában érdekeltek. Csakis ezáltal remélhették ugyanis – még a rendre felpanaszolt magyarosítási tendencia dacára is –, hogy a századfordulótól szerveződő nemzetiségi mozgalmuk képes lesz a közös állam intakt németajkú közösségét összekovácsolni, és ily módon hatékony védelmet nyújtani számára az etnikai feloldódás ellen.

Mert mennyivel rosszabb kilátásokkal tehetnék meg ugyanezt egymástól szétszakítva és kitéve az újonnan születő utódállamok felfokozott nacionalizmusának? Az érdekérvényesítés különböző alternatívái (az önrendelkezés wilsoni elve és a hungarus tradíción nyugvó integritásvédelem) végletesen polarizálták a hazai német politikai gondolkodást az összeomlás és a forradalmak korában, és mély sebeket ütöttek nemcsak a magyarság, de az egymás iránti viszonyban is.

Tovább az esemény összefoglalójához