Előadó: Prof. Dr. Hermann Róbert kutatócsoport vezető, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
170 éve folyik a vita arról, hogy vajon a magyar politikai elit lehetett volna-e nagyvonalúbb, és ha az lett volna, el lehetett volna-e kerülni a katonai vereséget. Batthyány, Kossuth és társaik a nemzetiségi kérdést „félrekezelték” vagy egy megoldhatatlan probléma elé kerültek? Egyenes út vezetett-e 1848-tól 1918-ig?
Az előadás ezekre a kérdésekre kereste a választ, részletesen tárgyalva kevésbé köztudott eseményeket, nagyban segítve pontosabban látni ennek az alig másfél évnek a nemzetiségek és a magyarok viszonyát érintő történéseit. Az előadó igen részletesen, szinte napokra lebontva mutatta be a témát, majd előadásának a legvégén tömören összefoglalta véleményét a fentebbi kérdésekkel kapcsolatban is.
A nemzetiségek helyzete 1848 előtt
A nemzetiségi kérdés először az 1848-1849-es szabadságharc folyamán merül fel komolyan. Köztudott, hogy erre az időre Magyarország már soknemzetiségű ország, miként az is, hogy a nemzetiségek nem mindenben érzik jól magukat ennek a keretein belül. A Magyar Királyságban a lakosságnak több mint a fele nem magyar etnikumú, és még Horvátország nélkül – amely társkirálysága volt a Magyar Királyságnak – sem éri el az ötven százalékot a magyarság aránya.
Igaz ugyanakkor, hogy egy folyamatosan emelkedő tendenciáról, egyre növekvő százalékokról beszélünk a magyarok szempontjából, mert ekkoriban megindul a dunántúli és a felvidéki németek asszimilációja, és elkezdődik ez a folyamat a már itt élő görög, örmény és zsidó lakosság körében is. Valamint eltűnőben vannak a kisebb népiségi zárványok is, mint például a Délvidéken még létező francia és bolgár telepek, amelyeknek lakói az uralkodó nemzethez, a magyarhoz asszimilálódnak.
A problémát nem is ezek a zárványok, hanem a nagy nemzeti tömbök jelentik: Erdélyben a románok, délen a szerbek, a Felvidéken a szlovákok és részben az ukránok. Az már 1848 előtt is nyilvánvaló, hogy kezdeni kell valamit a nemzetiségekkel, akikkel egyébként – a horvátokat kivéve, akik szeretnék megteremteni a maguk egységes államát – 1848-at megelőzően nincs komolyabb politikai konfliktusa a magyaroknak.
Mit adott a forradalom a társnemzeteknek, a nemzetiségeknek?
1848 tavaszán gyökeresen megváltozik a helyzet: a Batthyány Lajos vezette magyar reformellenzék kerül kormányra, amely egy valódi nagykoalíciós kormány, amelyben mindenki helyet kap: a radikális (Kossuth, Batthyány), a középutas liberálisok (Klauzál Gábor, Deák Ferenc), a centralisták (Eötvös József), az ingadozó Széchenyi István, a konzervatív Esterházy Pál herceg és a kívülálló Mészáros Lázár is.
A kormány célja a magyar polgári átalakulás előmozdítása, az áprilisi törvények megvalósítása, valamint a Habsburg-birodalmon belüli önálló magyar állam megteremtése. Ám a kormány tagjainak foglalkozniuk kell a nemzetiségi kérdéssel is.
A rendi országgyűlésről szétküldött utolsó, egységes követjelentés úgy fogalmaz, hogy reményeik szerint a polgárjog megadása meg fogja oldani a nemzetiségi kérdést, a nemzetiségi viszályokat is. Mint tudjuk, ez hiú ábrándnak bizonyult, a történelem ennél sokkal komolyabb válaszokat követelt.
Érdemes végignézni, hogy milyen, a nemzetiségeket is érintő változások történetek a forradalom kitörését követően. A pozsonyi országgyűlés 1848. március 18-án felmentette úrbéres szolgáltatásai alól a jobbágyságot, és a volt jobbágy tulajdonába adta az úrbéresként és úrbérpótló szerződés alapján birtokolt földterületet.
A jobbágyfelszabadítás, az úrbéres viszony eltörlése az egész országra vonatkozott, azonban azokon a területeken, ahol korábban nem hajtották végre az úrbérrendezést – mint például Erdélyben, ahol a magyar földbirtokosok időhúzással igyekeztek lassítani a folyamatot, ami elégedetlenséget szült a jobbágyok körében – sok problémával járt.
Nemzetiségi különbség nélkül mindenkire érvényes volt a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés, és kimondták a bevett vallások egyenjogúságát is (kivéve az izraelitákat, akiket csak 1849 júliusában fognak egyenjogúsítani). Megszületik a IV. és az V. tvc. a népképviseletről, ami ugyan tartalmaz némi korlátozást: az V. tvc. 3. paragrafusa szerint csak magyar nyelven kommunikálni tudót lehet az országgyűlésbe küldeni. (További általános korlátozó elem volt a vagyoni és jövedelmi cenzus, illetve az értelmiségi képzettség is.)
A nyelvhasználattal kapcsolatban elmondható, hogy noha a köztanácskozás nyelve (Horvátországot kivéve) a magyar, a városokban nem írják elő a magyar nyelv kötelezőségét. Megtörténik a területi reintegráció: visszacsatolják a Magyarország és Erdély határán lévő Partiumot, majd június közepétől Erdélyt. A magyar rendek által komolyan sérelmezett Katonai Határőrvidék kérdésében pedig kompromisszum születik Magyarország és Bécs között. A török kiűzése után a déli területeket nem csatolták vissza Magyarországhoz. Ezek Katonai Határőrvidékként katonai kormányzat alá kerültek és közvetlenül Bécsből kormányozták őket.
Most megtörténik a visszacsatolásuk, ugyanakkor nem oszlatják fel magát a Határőrvidéket és a katonai szervezete is megmarad. Ám mostantól a választókerületeket ezekre a területekre is kiterjesztik, és az itt élő nemzetiségi lakosság, amely mindaddig politikai képviselet nélkül volt, szavazati jogot és lehetőséget kap arra, hogy képviselőket küldjön a magyar országgyűlésbe.
A horvátok első ellenséges lépései
Még meg sem alakul a Batthyány kormány, amikor 1848. március 25-én a horvát nemzeti párt a zágrábi népgyűlésén határozatot hoz a Háromegy Királyság megalapításáról (Horvátország, Szlavónia és Dalmácia) és arról, hogy Horvátország Bécshez akar a jövőben igazodni. Vagyis nem Magyarországgal, hanem az összbirodalommal akar együttműködni.
Ekkor nevezi ki az uralkodó bánná Josip Jellacsics ezredest, és egyben megteszi Horvátország és a hozzá kapcsolódó Katonai Határőrvidék főhadparancsnokává (ezzel, szokatlan módon, a katonai és a polgári hatalom egy kézbe kerül). Jellacsics rövidesen, két rangot is átugorva, altábornagyi kinevezést kap, a rangsorban mintegy 30-40 császári tábornokot lehagyva.
Frissen kinevezett bánként azonnal megszakítja a kapcsolatokat Magyarországgal, semmiféle magyar megkeresésre nem reagál, mi több, április végén statáriumot rendel el. Ekkor már határozottan érzékelhető, hogy a horvátokkal nem lesz egyszerű együttműködni.
Konfliktusok a szlovákokkal, a szerbekkel és a románokkal, 1848 tavaszán
A vallásilag erősen megosztott szlovákok egy kisebb gyűlést tartanak 1848 márciusában Liptószentmiklóson. Ezen, többek között szlovák közigazgatást követelnek a felvidéki megyékben, illetve szlovák oktatási nyelvet, és ezen követeléseiket a későbbiekben még továbbiakkal egészítik ki. A pesti és az újvidéki szerbek is összegyűlnek március végén, és követelik nemzetiségük elismerését, a szabad nyelvhasználatot a saját, illetve az egyházi ügyeikben. Mindkét nemzettel konfliktus látszik kibontakozni.
A teljes magyar állam területét tekintve a magyar után a román alkotja a legnagyobb nemzeti tömböt. Erdélyben ekkorra már abszolút, közel kétharmados többségben élnek. De a Királyhágón innen is több mint 1, 2 millió román él, gyakorlatilag több, mint a Királyhágón túli területen. A Kolozsvárott tanuló román diákok a románnak (a magyarok, a szászok és a székelyek mellett) a negyedik nemzetként való elismerését követelik, továbbá arányos részvételt a közigazgatásban, valamint a román megyékben román, a vegyes megyékben pedig kétnyelvű kormányzatot.
A román nemzetiségi mozgalom radikalizálódása Balázsfalván kezdődik, 1848 áprilisában és májusában. Első nemzeti gyűlésüket május 15–17. között tartják meg. A korábbi követeléseik mellé román nemzeti gyűlést, saját önálló törvényhozást is követelnek. Kijelentik, hogy csak abban az esetben tárgyalnak a Magyarország és Erdély közötti unióról, ha az arról szóló döntésben a románok képviselői a nemzetük arányában vehetnek részt.
A magyarok azzal az indokkal térnek ki a románok ezen kérése elől, hogy a három nemzet rendi nemzet volt, ám most, a rendek megszűnésével a románoknak negyedik nemzetként való elismerésének már nincs semmi értelme, a továbbiakban ők is ugyanúgy fognak részesülni a polgári jogokból, mint bármely más nemzet.
Unió Magyarország és Erdély között
Az erdélyi magyar politikának az a szándéka, hogy mielőbb létrejöjjön az unió Magyarország és Erdély között, mert ez megoldaná a román túlsúly kérdését. A szászok viszont nagyon félnek az uniótól, mert attól tartanak, hogy akkor megszűnik az autonómiájuk: a magyarok be fogják őket tagolni a magyar megyerendszerbe és ők bele fognak olvadni a magyar, illetve a román tömbbe.
Ekkorra egyébként már több román él Szászföldön, mint szász, igaz, nem uralkodó, hanem alávetett pozícióban. A szászok célja, hogy Szászföld önálló koronatartomány legyen, és közvetlenül Bécstől függjön, mint Galícia vagy Morvaország. Az erdélyi országgyűlés május 29-én ül össze, 30-án már határoznak az unióról és június 10-én sikerül szentesíttetni azt V. Ferdinánd királlyal. A jobbágyfelszabadítás Erdélyben csak ezt követően kezdődhet meg, mintegy két hónap csúszással az áprilisi törvényekhez képest. Az erdélyi magyar földesurak kihasználják ezt az időt, addig robotoltatnak és szednek be adókat, ameddig csak lehet.
Megnehezíti a törvény végrehajtását, hogy Erdélyben korábban nem volt úrbérrendezés, így nagyon nehéz elhatárolni a felszabadított jobbágyok és a földesurak birtokában maradt területeket. Ráadásul Erdélyben kevés a művelhető földterület, így magyar és román parasztok foglalják az urasági erdőket és legelőket, és a gyakran valóban igazságtalanul elvett földeket. Olykor katonaságot küldenek ellenük, így Mihálcfalvára, ahova június 2-án székely határőrök érkeznek, akik a rájuk támadó románok közé lőnek.
A konfliktus etnikai színezetet kap és a magyarok ellen hangolja a román lakosságot, akiknek a felfegyverzése megkezdődik a nyár folyamán a hatóságok által is nehezen átlátható Érchegységekben.
A szerbek igénye az önálló Szerb Vajdaságra
A Délvidéken sem alakul a legjobban a helyzet. Április 14-én a szerbek újabb gyűlést tartanak a Katonai Határőrvidékhez tartozó Karlócán, ahol kimondják, hogy önálló szerb nemzetként saját Szerb Vajdaságot akarnak létrehozni. Májusban pedig már ennek a kormányzatát, az úgynevezett főbizottmányát, a főodbort is létrehozzák.
Kijelentik, hogy politikai szövetséget fognak kötni a horvátok által követelt Háromegy Királysággal, valamint önálló nemzeti gyűlést hoznak létre és felfegyverezik magukat. Olyan településeken is követelik a Vajdaságot, ahol a szerbek nincsenek relatív többségben, nincs meg az az etnikai túlsúlyuk, mint Erdélyben a románoknak. A Katonai Határőrvidéken szerb ezredek állomásoznak, illetve a háttérben, támogatóként ott van a félfüggetlen Szerbia, ahonnan özönlenek az önkéntesek, de egyre több határőrzászlóalj is csatlakozik a szerb felkelőkhöz. Az első összecsapásra június 12-én, Karlócánál kerül sor.
Június végén, az újvidéki követválasztáson a beszivárgó szerb önkéntesek tömegmészárlást hajtanak végre. Júliusban kitör a nyílt háború, ami igencsak balkáni módon, kegyetlenül folyik, és főleg a magyar és a német polgári lakosságot terrorizálják.1848 őszén, amikor szakításra kerül Ausztria és Magyarország között, a szerb csapatok egyesülnek az osztrák seregekkel és megalakul a délvidéki szerb-osztrák hadtest. 1849 januárjában még történik egy sikertelen magyar kísérlet arra, hogy Pancsovánál felszámolják a szerb felkelők utolsó bánsági támaszpontját, de ez kudarcot vall.
Január közepén a magyar kormány elrendeli a Délvidék kiürítését, ezzel otthagyják prédának a védtelen magyar és német lakosságot. Zentán kétezer embert gyilkolnak meg a nagyobb részben helyben élő szerbek, de Bácstopolyán és Kulán is történik vérengzés.
Jellacsics és a horvátok: Szlavónia, Fiume elfoglalása, Magyarország megtámadása
Június 10-én, engedetlenség miatt az uralkodó felfüggeszti Jellacsicsot a báni méltóságából, ám ennek a döntésnek a magyar kormány nem tud érvényt szerezni. Mindeközben a horvátok érzékelhetően nem keresik a megbékélést a magyarokkal. Ugyanezen a napon ugyanis a horvát sabor független horvát kormányzatot követel, valamint a magyar pénz-, had- és kereskedelmi minisztériumok beolvasztását a birodalmi kormányba, illetve Fiumének, Szlavóniának és Zala megyei muraközi járásnak a Horvátországhoz való csatolását. Jellacsics Bécsben Batthyánynak kijelenti, hogy a horvátok és a magyarok vagy a Drávánál vagy a Dunánál, de fegyverrel a kézben fognak találkozni egymással.
A horvát fenyegetettség miatt a Dráva vonalánál létrehoznak egy magyar őrvonalat, alapvetően mozgósított magyar nemzetőrökből, kisebb részben a Magyarországon állomásozó császári királyi katonaság alakulataiból, illetve a frissen szerveződő honvédségből. A császári királyi katonaság azonban nem teljesen megbízható: a drávai magyar hadsereg parancsnokának kinevezett Franz Ottinger vezérőrnagy titokban megalkuszik Jellacsiccsal a Muraköz harc nélküli feladásában. Jellacsics Szlavóniára is kiterjeszti a horvátok fennhatóságát, ahol egyébként jelentős magyar kisebbség él.
A tényleges háború a horvátokkal augusztus 31-én indul meg, amikor Jellacsics csapatai, különösebb ellenállás nélkül megszállják a Magyar Tengermelléket és Fiume kikötőjét. A magyar kormányzat augusztus végén még tesz egy komoly gesztust: minisztertanácsi határozatban felajánlja vagy a tiszta perszonáluniót (a Magyarországtól való kormányzati függetlenséget) vagy a teljes elszakadás lehetőségét Horvátországnak, ha a horvátok hajlandóak egy korridort biztosítani a Magyar Tengermellék irányába. Ám mert a horvátok számára kedvezően alakulnak a külpolitikai körülmények – a császári csapatok győznek Észak-Itáliában; a német egységmozgalom gyengélkedik a frankfurti nemzetgyűlésben; a Habsburg-birodalomban leverik a forradalmakat –, ezért visszautasítják a magyar ajánlatot.
Ráadásul az uralkodó, V. Ferdinánd 1848. szeptember 4-én rehabilitálja Jellacsicsot: visszahelyezi báni méltóságába. Egy hét múlva megindul a horvát támadás, Jellacsics közel ötvenezer ember élén szeptember 11-én átlépi a Drávát, benyomul a Muraközbe, majd a Murán átkelve Magyarországra. Fontos utalni arra, hogy Jellasics nem horvát, hanem fekete-sárga, azaz császári királyi zászlók alatt harcol, érzékeltetve, hogy nem a horvát nemzeti érdekeket képviseli, hanem az összbirodalom ügyét a lázadó, a birodalom egységét megbontó magyarokkal szemben.
Jól ismert, hogy szeptember 29-én Pákozdnál vereséget szenved, ám ennek ellenére az uralkodó néhány nappal később, október 3-án kinevezi teljhatalmú királyi biztossá és valamennyi magyarországi fegyveres erő főparancsnokává, egyben ostromállapotot rendel el a Magyar Királyság területén. Ezzel veszi kezdetét a nyílt osztrák-magyar háború, és a magyar-horvát konfliktus osztrák-magyar konfliktussá válik.
Vérengzések Erdélyben
Erdélyben sem alakulnak jól a dolgok. Augusztus végén a kormányzat elrendeli, hogy az országgyűlés által elfogadott, de az uralkodó által még nem szentesített hadseregállítási törvény előkészítése érdekében kezdjék el az újonckötelesek összeírását. Ennek azonban ellenáll a pópák és zugfirkászok által feltüzelt, „felvilágosított” román lakosság, ami többek között oda vezet, hogy Aranyoslónánál a kirendelt katonaság sortüzet nyit az összeírás ellen tiltakozókra.
A halottak névsorából kiderül, hogy nem csak román, hanem magyar parasztok is tiltakoztak az összeírás ellen. Mindeközben Észak-Erdélyben Karl von Urban alezredes felesketi a környékbeli román falvakat a császár hűségére. Szeptember végén a román görögkatolikus egyház erdélyi székhelyén, Balázsfalván összeülő harmadik gyűlésen a románok elutasítják az uralkodó által szentesített erdélyi uniót és döntenek a saját román kormányzatuk megalakításáról. Az október 3-i császári manifesztum hatása Erdélyben is érzékelhető: október 18-án Puchner Antal, az erdélyi császári csapatok főparancsnoka felmondja az engedelmességet a magyar kormánynak és elrendeli az ostromállapotot, valamint a magyar nemzetőri és honvéd egységek lefegyverzését.
Mivel Puchnernek nincs elegendő katonája mindezek végrehajtásához, igénybe veszi az általa is felbujtott és felfegyverzett román népfelkelés erőit. Ez utóbbiak iszonyatos pusztítást végeznek az ott élő magyar szórványlakosság körében. Október 23-24-én felégetik Zalatnát, és az onnan menekülő több száz polgárt lemészárolják a preszákai mezőn. Hasonló atrocitás történik számtalan más helyen is, így Gyulafehérvárott, ahol magyar nemeseket végeznek ki – és a császári katonaság sehol nem avatkozik be.
Egy idő után azonban vállalhatatlanokká válnak a gyilkosságok a császári oldalon is, különösen, hogy a legsúlyosabb pusztítások Alsó-Fehér vármegyében, az ottani bányavidéken történnek, ahol a román felkelők pusztítanak kincstári vagyonokat is, mint a zalatnai érckohókat és számos bányaművet.
A felkelők kordában tartására katonai szakértőket rendelnek ki, ettől kezdve némileg szakszerűbbé válik a hadviselés, de továbbra sem mentes atrocitásoktól. Bem hadjárata következtében 1848 decemberében Észak-Erdély felszabadul, a román felkelés pedig gazdátlanná válik, nincs, aki irányítsa a népfelkelőket.
Ekkor következik be a legsúlyosabb atrocitás, Nagyenyed elpusztítása. 1849. január 8-a éjjelén az alvó városra rázúdul többezer vad, félig részeg román felkelő, elpusztít és megöl mindent és mindenkit, amit és akit csak lehet. 1849. március-április során Bem felszabadítja Erdély nagy részét, a visszafoglalt területeken sor kerül magyar számonkérésekre, hol törvényes, hol kevésbé törvényes módon.1849. április-májusában egy békekísérlet történik, és úgy tűnik, hogy a román felkelők hajlandók letenni a fegyvert.
Ezt végül egy nagyon szerencsétlen incidens akadályozza meg: Hatvani Imre magyar szabadcsapatvezér bevonul a tárgyalások helyszínére, Abrudbányára és a román vezetők egy részét letartóztatja, közülük néhányat tisztázatlan körülmények között kivégeztet. Bosszúból a román felkelők rázúdulnak a környékre, és az ott élő lakosság jelentős részét meggyilkolják.
A szabadságharc leverése után, már 1849 végén, 1850 elején az erdélyi románok majd benyújtják a számlát Ausztriának a hűségükért és a harcokért, amit a császár oldalán vívtak. Felsorolják többek között, hogy a magyarok kiket végeztek ki, milyen román falvakat pusztítottak el.
A román halottak számát ők negyvenezerre becsülik. Az osztrákok, a maguk precíz módján megpróbálnak utánajárni az adatoknak, és 1850-ben elrendelik az erdélyi népesség népesedési veszteségeinek az összeírását. E szerint 4 834 fő volt a magyarok által megölt áldozatok száma. Ezek között 4 366 volt román, 237 szász, és 191 fő magyar, 16 más, 24 pedig ismeretlen nemzetiségű. Tegyük hozzá, hogy a magyar visszatorlás sem volt mindig jogszerű, de a méreteit és arányait tekintve meg sem közelítette a románokét.
Az osztrákok által közzétett lista egyébként igen tanulságos, ugyanis az áldozatok közel fele nincs nevesítve, illetve a dátumok és/vagy a helyszínek is hiányoznak. Érdekes módon kimaradtak az osztrákok összeírásából a bányavidékeken és a szórványmagyar észak-erdélyi területeken a románok által meggyilkolt magyar áldozatok. 1857-ben Eduard Albert Bielz statisztikus újra megpróbálta összeszedni az adatokat, ő 6 112 főt talált (románokat, szászokat és magyarokat), de ebből a statisztikából is hiányoznak a románok által elkövetett tömegmészárlások áldozatai.
A legutóbbi, Egyed Ákos kolozsvári magyar történészprofesszor által végzett kutatás és becslés szerint Erdély teljes etnikai vesztesége nagyjából 18 ezer fő lehet, amely számba a mindenféle okok miatt bekövetkezett halálesetek (kolera, egyéb betegség, éhezés, megfagyás, háborús sérülés stb.) is beleértendők.
Mit tehet a magyar kormányzat a nemzetiségek mozgalmaival?
1848 őszén a magyar kormányzat több alkalommal is próbál tárgyalni a szerb felkelőkkel, a legkülönbözőbb jogok megadásáról, míg a románokat és a szlovákokat csak nyugalomra inti. 1849 áprilisában a magyar országgyűlés kimondja az ország függetlenségét, ám a Függetlenségi Nyilatkozat nem ígér semmit a magyarországi nemzeteknek, akikben egyébként erre az időre komoly csalódottság mutatkozik az I. Ferenc József által 1849. március 4-én kibocsájtott olmützi oktrojált alkotmány miatt. Ebben a szerbek kapnak ugyan ígéretet a Vajdaságra, a horvátok pedig a Háromegy Királyságra (Horvátország, Szlavónia és Dalmácia egyesítésére), viszont nem kapnak ígéretet a Határőrvidék megszüntetésére – ami horvátok számára jelentős területi veszteséget jelent.
A szlovákok nem kapnak önálló tartományt, és bár az olmützi alkotmány érvényteleníti az Erdélyi uniót, de Szászföldből mégsem lesz önálló koronatartomány. Közben a Délvidéken történik egy jelentős fordulat, Perczel Mór visszafoglalja a délvidéki területek jelentős részét. Itt is vannak számonkérések, de aránylagosan jóval kisebb mértékben, mint a szerbek által elkövetett mészárlások. Folynak béketárgyalások, ám miután a sikeres tavaszi hadjáratot követően május végén megérkezik a Jellacsics vezette császári hadtest erre a hadszíntérre, a békének sok esélye már nincsen, mert a szerb nemzeti mozgalmat a császári katonai vezetés uralja, amely nem akar megállapodni a magyarokkal.
A népesedési veszteségek itt is nagyon súlyosak. A magyar polgári lakosságról máig nincs pontos adatunk, csak becsléseink vannak például arra, hogy Szenttamáson és Zentán, és általában a Délvidéken hány magyart és németet öltek meg a polgári lakosok közül. Amit tudunk, hogy a horvát-szlavón határőrvidéken 1849-et követően 20 ezer özvegyet írta össze (ez szintén nem csak a harci cselekményekben elesettekre vonatkozó adat). A szerb-bánsági határőrvidéken a teljes népesedési veszteség több mint 40 ezer fő, de ebben benne vannak az itáliai hadjárat veszteségei is.
1849 áprilisában a románokkal is folynak béketárgyalások, melyek során Kossuth a következő ajánlatot teszi: a román nyelv szabad használata az iskolákban és az egyházi szertartásokon, a községi életben, a bírósági ügyekben és a különböző folyamodási ügyekben, államsegély az iskoláknak és a román egyházaknak, a román nyelv arányos alkalmazása az államigazgatásban.
Nehéz e tárgyalási folyamat, júniusban azonban megjelenik Nicolae Bălcescu és Cezar Bolliac először Pesten, majd szegedi országgyűlésen, és július közepén megszületik a magyar-román megbékélési tervezet. Ebben nagyon komoly engedményeket fogad el a magyar kormány: így a kétnyelvű közigazgatást a román többségű vagy vegyes lakosságú megyékben (feladva ezzel a megyei hatóságok magyar nyelvűségét), a román nyelvű levelezés jogát az országgyűléssel, a kormánnyal és a hatóságokkal, továbbá román nemzetőrséget a román többségű területeken, román oktatási nyelvet, valamint a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban önálló román osztály felállítását.
A Szegeden összeülő országgyűlésen július 28-án Szemere Bertalan terjeszti elő a nemzetiségek jogairól szóló határozati tervezet, amelyben nagyjából ugyanazok szerepelnek, mint a megbékélési tervezetben. A románoknak megajánlott jogokat mindenkire kiterjesztik, továbbá ígéretet tesznek arra, hogy minden egyéb sérelemre és további kérésre igyekeznek megoldásokat találni.
Mindez sok volt-e vagy kevés?
Területi autonómiát nem adott és nem is ígért a magyar kormányzat. A magyar politikai elit nagyon erősen közjogi alapokon gondolkodott, hajlandó volt elismerni a horvátokat önálló nemzetként – mivel ennek volt előzménye és közjogi alapja a horvát-magyar királyságban –, míg a szerb, a román vagy a szlovák önálló állami létnek, területi autonómiának nem volt ilyen alapja. De hogyan lehetett volna autonómiát adni, amikor a vegyes lakosság nem csak azt jelentette, hogy többféle nép lakik Magyarországon, hanem azt is, hogy ezek keverednek egymással?
A peremvidékeken az egyik falu román, a másik magyar, a következő német, majd szerb volt. Ki mondta volna meg, hogy az egyik a Szerb Vajdasághoz, a másik a román többségű Erdélyhez kerüljön? Nem csak a románoknál, hanem a szerbeknél is jó volt a visszhangja a megbékélési tervezetnek, mert a szerbek sem igen számíthattak az abban ígérteknél többre, különösen az olmützi alkotmány után.
Később valóban kiderült, hogy hiába jött létre a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság, azok élére német tábornokot neveztek ki, és őfelsége felvette ugyan a Szerbek Nagyvajdája címet, de ennek nem volt jelentősége, és nem lett szerb nyelvű a közigazgatás sem.
Lehetett volna-e nagylelkűbb a nemzetiségekkel a magyar kormány? Félrekezelték-e a magyar politikusok 1849-1849-ben az etnikai kérdést, illetve megoldhatatlan probléma elé kerültek-e?
Nyilván lehetett volna még gesztusokat tenni, de azt kell mondanunk, hogy történelmi léptékkel mérve nagyon rövid idő időn belül – alig több mint egy év alatt – jutott el a magyar kormány a történelmi jelentőségű engedményekhez. Különösen igaz ez akkor, ha belegondolunk abba, hogy 1920 óta mit sikerült elérniük az utódállamokba került magyar nemzetiségnek. Az etnikai arányokat erőszak nélkül nem lehetett volna módosítani vagy azokon lényegesen változtatni.
A békés megoldáshoz rendelkezésre álló eszközök azonban elégtelenek voltak, erőszakos megoldáshoz pedig nem akart folyamodni a magyar kormány. De adottság volt az ország geopolitikai helyzete is: az anyaországok – a románok esetében Moldva és Havasalföld, a szerbek esetében a félfüggetlen Szerbia, sőt még a szlovákok esetében is a csehek – ott álltak a nemzetiségek mögött, így túl nagy mozgástere emiatt sem lehetett a magyar politikusoknak.
El lehetett volna-e kerülni az oroszoktól elszenvedett katonai vereséget?
A katonai vereséget nemigen lehetett elkerülni: a 200 ezer oroszok katona igen jelentős haderőt jelentett. A Habsburg hatalom nem tudta legyőzni a magyarokat még a nemzetiségekkel szövetkezve sem, de az orosz beavatkozással a nemzetiségek nélkül is sikerült neki, mi több, a nemzetiségekkel szemben is sikerült volna győzelmet aratni.
Vajon egyenes út vezetett-e 1848-1849-től 1918-ig?
A magyar politikai elit számára 1918-ig az államegység volt az a vörös vonal, amit nem volt hajlandó átlépni, noha a másik oldal ezt várta volna el. Ez egy teljesíthetetlen küldetés, egy mission impossible volt. A végkimenetelért pedig nem lehet kizárólag a magyar politikai elitet hibáztatni, a másik oldal intranzigenciája legalább annyira felelős a történtekért.
Rubóczki Erzsébet