VERITAS Estek – Arisztokrata túlélési stratégiák a szocialista időszakban

Arisztokrata túlélési stratégiák a szocialista időszakban
Történelmi előadás a Klebelsberg Emlékházban

 

Előadó: Dr. Tóth Eszter Zsófia PhD, történész tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
szeptember 25.
Rendező: V4 Építészeti Alapítvány
Helyszín: Klebelsberg-kastély (1028 Budapest, Templom utca 12-14.)

A VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár történészének, dr. Tóth Eszter Zsófiának a legfőbb kutatási területe a háború utáni évek, a szocialista időszak, amit több szempontból igyekszik feldolgozni. Ezek egyike az előadás címében is jelzett téma, az arisztokrácia (illetve az egykori nemesség) sorsa a szocialista Magyarországon. Az arisztokraták 1948 után köztudottan a nép ellenségének számítottak és az akkori kormányzat változatos módszereket – mindenekelőtt a kitelepítést és az internálást – alkalmazott az ellehetetlenítésükre.

Megtudtuk, hogy a téma mind a napig meglehetősen feldolgozatlan: ennek a „jelentéktelen kisebbségnek” a sorsa valahogyan nem került eddig a kutatók fókuszába. Az előadó is mintegy véletlenül talált rá: egy, a Pázmány Péter Katolikus Tudományegyetemen – ahol oktatóként dolgozik –, tartandó konferencia kapcsán, a konferencia szervezőjének kifejezett kérésére kezdett el ezzel a témával behatóbban foglalkozni.

A forrásokra és dokumentumokra, amelyekből kiderülhet, hogy mi történt az arisztokratákkal, a nemesekkel a diktatúra idején, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában talált rá, ahol a titkosszolgálati iratanyagokat őrzik, és amely levéltár az ügynökkérdések kapcsán is gyakran előtérbe kerül.

„Fontos tisztázni – jelezte az előadó –, hogy a történészszakma eléggé egységesen úgy tartja, hogy a diktatúra és a megszállás az első szovjet katona Magyarország földjére lépésével kezdődött hazánkban, és beleértendők az 1945–48 közötti évek demokratikus kísérleteit is.

Azt is tudjuk, hogy akiket a kommunista rendszer az ellenségeinek nyilvánított – ezek közé tartoztak az arisztokraták is –, azokat a mindennapi életben ellehetetlenítették. Kitelepítették őket Budapest területéről és falusi, tanyasi kényszerlakhelyet jelöltek ki a számukra, ahol mezőgazdasági kényszermunkára kötelezték őket.

Kitelepítésük 1951. május 22-én kezdődött el, ekkor érkezett meg a kitelepítési parancs az arisztokraták többségéhez. „Bár korábban azt gondoltuk, hogy nem tudunk pontos számadatokat a kitelepített arisztokratákról, de most azt kell mondanom, hogy tudunk: megtaláltam a teljes kitelepítési listát a levéltárban, amit, érdekes módon eddig még gyakorlatilag senki sem kutatott” – mondta az előadó, akitől egészen pontos adatokat hallhattunk.

Összesen 12 704 személyt telepítettek ki Budapestről, leginkább Békés, Heves és Hajdu-Bihar megyébe. Ez a szám 5 182 családot jelentett voltak. Tudható az is, hogy a kitelepítés miatt öngyilkosságot kísérelt meg 7 család, 12 fővel, közülük meghalt 4 család, 6 fővel.

A kitelepített családoknak nagyjából felét tették ki az arisztokraták: főnemesek, nemesek, földbirtokosok és a hozzátartozóik. A másik felét a Horthy-korszak magas rangú állami tisztviselői alkották, egészen a szolgabíróktól, főszolgabíróktól kezdődően. Néhány érintettet mentesítettek a kitelepítés alól – de közöttük egyetlen egy arisztokratát sem találni. Mentesítették például József Attila testvérét, Makray Ödönnét (szül. József Jolán), a költőre való tekintettel, valamint olyanokat, akik időközben a diktatúra szolgálatába álltak, de ők sem az arisztokraták vagy nemesek közül kerültek ki.

A kitelepítések nyomán 5 300 lakás szabadult fel, amit a diktatúra különböző szintű kiszolgálói kaptak meg és lakták, illetve utódaik lakják sokszor a mai napig. Érdemes végiggondolni, hogy a jóval egyszerűbb körülmények közül érkezett új lakók vajon hogyan értékelhették az egykori tulajdonosok által otthagyott, értékes bútorokkal berendezett tereket, a hatalmas könyvtárszobákat vagy a falakon függő képzőművészti alkotásokat…

Számos visszaemlékezésből idézett az előadó, amelyekből kiderült, hogy kitelepítetteknek alig néhány óra alatt kellett összepakolniuk a legfontosabb dolgaikat, majd rendőri teherautóra rakták és vidékre szállították őket: kulákházakba és tanyákra költöztették őket.

A feljegyzésekből kiderül az is, hogy ezt az úri szállítmányt nem fogadták szívesen a helybeliek, és gyakran durván, megalázóan bántak velük. Érdekesség, hogy ha arisztokrata férjétől/feleségétől elvált volna a nem arisztokrata származású párja, akkor őt nem telepítették volna ki, de ilyenről, ezen ok miatt bekövetkezett válásról nem tudunk; a családok együtt vállalták az akkor még előttük is kiszámíthatatlan, de mint utóbb kiderült, nagyon sok megpróbáltatással teli éveket.

Tóth Eszter Zsófia felhívta a hallgatóság figyelmét több, a témához kapcsolódó kiadványra, így Gróf Pallavicini-Andrássy Borbála (1890–1968) 2018-ban megjelent A lelkünkhöz nem nyúlhattak – Kitelepítési és 56-os naplójá-ra (Európa Könyvkiadó), amelyben a szerző nagyon részletesen és nagyon megrázóan írja le ezeket az éveket. Hallhattunk részleteket Kölcsey Kende Klára (1908–2000) visszaemlékezéséből is.

1956-ban hagyta el az országot, férjével, Bárdossy Pál egykori testőrfőhadnaggyal, aki Bárdossy László egykori miniszterelnök távoli rokona volt. Kölcsey Kende Klára idővel Claire Kenneth néven, számos szerelmes és bűnügyi regény szerzőjeként vált ismertté. A leveleiben és visszaemlékezéseiben részletesen beszámol arról, hogy miket éltek át azokban az években. A férjével együtt Tiszasülybe telepítették ki, ahol rizsföldeken kellett dolgozniuk, ami télen, a hidegben, vízben állva különösen elviselhetetlen volt.

A kitelepítettek mindenhol roppant szegényesen éltek: a lakhatási körülményeik, a minimális és rossz minőségű táplálkozás és a nehéz munka igen megkeserítette az életüket. Mozgási lehetőségük korlátozottak volt, kijelölt lakhelyüket csak engedéllyel hagyhatták el. Orvosi ellátásban csak végszükség esetén részesültek, de olykor ez a segítség későn érkezett, és egy egyszerű vakbélgyulladásba is bele lehetett halni.

„De nem a munka tette gyötrelmessé ezeket az éveket, hanem a megaláztatás, az önkény, a kilátástalan jövő – emlékezett vissza már az emigrációból Claire Kenneth. – Az az érzés, hogy nem tudtuk mikor lesz vége és nem tudtuk, hogy szükség lesz-e ránk egyáltalán.” (A kitelepített arisztokraták életéről 1983-ban Bacsó Péter készített egy szatirikus hangvételű, számos részletében valós elemeket is felhasználó filmet, Te rongyos élet címmel.)

A kitelepítési iratanyagok mellett a történész megtalálta az internálási iratanyagokat is. A kitelepítés és az internálás között az volt a különbség, hogy akiket nem tudtak valamilyen koncepciós, koholt váddal elítélni, de származásuk „indokolta”, azokat internálótáborba vitték, többnyire Kistarcsára.

Sok arisztokrata asszony került ide, például Esterházy Mónika grófnő (1928-2015). A kistarcsai internálótáborról Ítéletlenül címen készített dokumentumfilmet 1991-ben Almási Tamás. A film az egykori, még élő „lakókat” és a megbánást egyáltalán nem mutató és akkori kegyetlen viselkedésüket 1991-ben is jogosnak érző őröket szembesítette, igen megrázóan.

Számos, mindeddig még feldolgozatlan személyes történetről tudunk, ezeken keresztül érezhetünk rá arra a szeretetteljes és mély kapcsolatra, amely az internáltak családtagjait összekapcsolta. Az előadó részletet olvasott fel az általa kutatott gróf Ficzere Jenő egykori szolgabíró, internált hagyatékából. A férjet internálták, a feleségnek pedig a négy gyermekkel egy tanyára kellett kiköltöznie, de a férj, még a távolból is próbált gondoskodni róluk.

Nem internálták, de lényegében ellehetetlenítették, kényszernyugdíjazták a nemesi származású Matolay György orvosprofesszort (1891-1952), az I. számú sebészeti klinika megbízott, majd kinevezett igazgatóját, akinek a betegei közé tartozott többek között Hóman Bálint is. Ő maga tagja volt több magas társasági körnek, így például Horthy Miklósénak. Azért hurcolták meg 1945 után, mert alapító tagja volt a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületének.

Egy, a korábbinál jóval kisebb lakásba kellett költöznie, amelyről leltár maradt fenn, bizonyítva, hogy bár nagyon keveset menthetett meg eredeti vagyonából, de még nehéz helyzetében is igyekezett gazdag könyvtárat és minőségi környezetet kialakítani maga körül.

A Tiszaroffon egykor kastélyt is tulajdonló Borbély család egyik, Ausztráliában élő leszármazottja, Borbély Balázs egy levélben foglalta össze, hogy mit jelentett számukra a nemesi háttér (ők nem voltak arisztokraták).

Többek között a vallásosság segítette át őket a félelmen és a létbizonytalanságon, és azon, hogy a nemesi családok örök céltáblává váltak. Ennek tudható be, hogy a családtagok rejtették az identitásukat, és egyfajta passzív védelemként, nem meséltek utódaiknak a családról, a nemesi múltról, amit majd csak a rendszerváltozás után vállaltak fel ismét.

 

Rubóczki Erzsébet