VERITAS ESTÉK- A folyószabályozások a magyar gazdaság- és társadalomtörténet szemszögéből, 1723 és 1923 között

előadó: Dr. Kovács Kálmán Árpád

Vajon mit keres a fentebb megjelölt téma, a folyószabályozás kérdése egy történelemmel foglalkozó esten?

Dr. Kovács Kálmán Árpád előadásából kiderül, hogy mint oly sok más az életben, jelen esetben is minden mindennel összefügg. Az előadó jelezte, hogy nem vízszabályozási szakember, őt a folyószabályozások kizárólag gazdaság- és társadalomtörténet szemszögből érdeklik, vagyis abból a szempontból, hogy miképpen hatottak és befolyásolták a tárgyalt korszak történéseit. Bevezetőként tisztázott néhány, a folyószabályozáshoz kapcsolódó alapfogalmat.

Így, mások mellett az ártér és a hullámtér, az ármentesítés és árvédelmi töltés, a belvíz, a külvíz és a talajvíz fogalmát, illetve a talaj vízmegtartó képességének a változatait. Hallhattuk többek között, hogy amíg az ármentesítő töltések meg nem épültek, addig nem volt belvíz-probléma vagy, hogy a vízszabályozás kulcsa a talajszerkezet és a lefolyási viszonyok által szabályozott vízáramlás.

Egy úgynevezett pocsolyatérképen pedig azt láthattuk, hogy milyen volt a Kárpát-medence vízrajzi képe a rendszeres vízszabályozása előtt, és megtudtuk azt is, hogy csak a 18. században vált a vízszabályozás a rendszeres mérnöki tevékenység részévé; egészen addig pusztán gyakorlati-tapasztalati alapon működött.

Az alábbiakban az előadó írásos összefoglalóját közöljük.

 

 

A magyar vízmérnöki szakma gyökerei a 18. századra nyúlnak vissza. Egyik bázisa a selmecbányai Bányász Akadémia lett, ahol Mária Terézia rendeletére elkezdték oktatni a szintezésben alapvető trigonometrikus tárgyakat. II. József idején pedig már külön mérnökiskola jött itt létre, amely a reformkor idején a Műszaki Egyetem részévé vált és egy olyan mérnök értelmiségi réteget bocsátott ki, amelyik világszínvonalú tudással rendelkezett.

A kezdőpontként megjelölt 1723 a Helytartótanácsnak mint az első magyar általános kormányszervnek a megalakulására utal. Ez a szerv volt az, amelyik a feladatot politikai szemszögből vizsgálta és a gazdasági-pénzügyi szempontokat érvényesítő kamarával együtt a terület gazdájává vált. A végpontként feltüntetett 1923 pedig Trianonhoz kapcsolódik: a Kárpát-medence egységes vízrendszerét politikai határokkal szétszabdaló trianoni békediktátum következtében benépesített valamikori ártér a magyarországi vízügyet minőségileg a korábbiaktól eltérő keretek közé helyezte.

Elsőként a Tisza szabályozásának a történetét és az ehhez kapcsolódó gazdasági és társadalmi változásokat igyekszem röviden összefoglalni,  A folyó szabályozásának a gondolata Károlyi Sándorban fogant meg először, aki kuruc generálisként szerzett tapasztalatokat e témával kapcsolatban. Az ekkorra már túlnépesedett Felvidék egyik birtokosaként arra gondolt, mennyi embert lehetne letelepíteni a lakatlan, vízjárta pusztaságokon.

A korabeli leírások szerint az elhúzódó tavaszi áradások és korai zöldár olyan egybefüggő magas vízállást eredményezhetett, amelyben a Tokaj-hegy akár fél évig is szigetként emelkedhetett ki az őt körülvevő víztengerből. Ez azonban nem volt statikus állapot. A nyár derekára a víz annyira visszahúzódhatott, hogy csak a főmeder közepén folyt, az áradás idején feltelő mellékágak pedig kiszáradtak. A folyó természetesen magát is szabályozta, önmaga kanyarulatait is átvághatta. Így keletkeztek a medervonalról levált holtágak, amelyek áradások idején újra és újra felteltek vízzel.

A folyó alsóbb szakaszán, Szeged környékén a szabályozások előtti időszakban a települések – a mai Újszeged, Hódmezővásárhely, Szőreg, Deszk, Algyő – lényegében szigetszerű települések voltak, és például Szegedről Hódmezővásárhelyre egyszerűbb volt ladikon eljutni, mint közúton, de ez igaz volt a többi település viszonylatában is.

A szabályozások után drasztikus változások történtek. Az 1850-es évek közepére eltűntek az időlegesen vízjárta területek. Korábban az Algyő-Szeged közötti Hód-tó medréhez erek hálózata kapcsolódott, amely mozgó vizet jelentett, és így akár iható is volt, illetve komoly gazdasági jelentőséggel is bírt. Nem véletlen, hogy az Égető Eszterben, Égető Lőrinc szájába adva a szavakat és 1917-re téve a beszélgetést Németh László már a Tisza túlszabályozottságáról értekezik.

Ahogy ugyanis eltűnt a víz, eltűntek hagyományos iparágak is: így Hódmezővásárhelyen a gyapjú- vagy a lenáztatás halt ki. Az 1850-es évek közepére eltűnt víz 1879-ben és 1883-ban rövid időre visszatért az akkori nagy áradások alkalmával. Az 1870-es években megnyitott Nagyvárad–Fiume fővonal Szeged–Békéscsaba szakaszán érdemesnek látták, a terep-egyenletesség okán, a vasúti pályát a valamikori Tisza-tó medrében vinni.

Visszatérve a 18. századhoz: Szekfű Gyula szerint a Rákóczi-szabadságharchoz vezető egyik legfőbb ok az volt, hogy a végvári katonaság valamikori rétegét, az úgynevezett vitézi rendet meghagyták a szűk, kicsi határú, helyi mentességeket szerzett falvaikban, és nem vitték őket délre, egy szervezett állami telepítéspolitika keretében.

Ebben a kérdésben azonban a bécsi kormányzat (amelyik egyre inkább abszolutista célokat tűzött ki), valamint a rendi sérelmi politika kölcsönös bizalmatlansága önbeteljesítő jóslatként működött. Bécs a magyar rendiséget a törökkel paktáló hűtlen elemnek tekintette, és úgy vélte, hogy az újszerzeményi területeken pufferzónát kell kialakítania. Az ún. neoacquistica kolonizációs területként szolgált a Habsburg-hű népelemek számára. Ilyen célra elsősorban a német birodalmi katolikus alattvalók voltak kiszemelve, de a török elleni érdekeltségeik nyomán balkáni görögkeleti népek is megszerezhették a helyben lakó vagy a befogadotti státuszt. Ez a helyzet változatlan maradt a török uralom alól utoljára felszabaduló Temesi Bánság 1716-os birtokbavétele után is.

A magyar jobbágytelepeseket 1768-ig következetesen visszafordították a Bánság határáról.  Az 1730-as évektől egyre nagyobb gondot fordítottak a Szávára, amely 1739-ben ismét határfolyóvá lett. A kereskedők sem víziút-karbantartási, sem közbiztonsági, sem járványügyi szempontból nem érezték magukat biztonságban az oszmán hatalomtól. A déli külpolitikai orientáció is megváltozott. A Habsburg-diplomácia az elsődleges veszéllyé váló porosz kihívás ellen fordult. Az osztrák örökösödési háború, a Szilézia elvesztésével kibontakozó merkantilista iparosítás, majd a hétéves háború először biztosított nagyobb felvevőpiacot a magyar terményfelesleg számára.

A magyar külkereskedelem két hagyományos termékét, a szarvasmarhát és a bort a század végére volumenében már a gabona, a dohány és a gyapjú is megelőzte. Ennek megfelelően 1744-ben a királynő utasította az udvari kamara szolgálatában álló Mikoviny Sámuelt egy új déli víziút tervének a kidolgozására. A „déli” kifejezés ebből a szempontból a stájerországi és tengermelléki végpontot jelentette, szemben a Bécs végpontú északival. Mikoviny a tervezetében a Drávát és a Balatont az Almás-patakon keresztül kívánta összekapcsolni, és az így kialakult dunántúli víziút-hálózatot egy Duna-Tisza-csatornához kapcsolta volna. Terve Achilles-sarka az volt, hogy a Drávát kevés munkával hajózhatóvá tehető folyónak tartotta.

Mercy gróf 1724–1728 között Temesvár fejleszthetősége és kiépíthetősége érdekében kiásatta a Bega-csatormát, majd 1758–1763 között Maximillien Frémaut vallon hadmérnök irányításával a Temes és Bega között tápcsatornát építettek, hogy a Bega-csatorna vízhozama a hajózáshoz elegendő legyen, míg a felesleges vizet árapasztó vezette vissza a Temesbe. A szabályozást követően 150 ezer katasztrális holdnyi mocsarat sikerült lecsapolni. Az ármentesítés és a vele összefüggő telepítésügy (Impopulation, Kolonisation) egyszerre volt kamarai és földesúri érdek. (A Temesközben 1779-ig a négy tényező egybeesett, így egymást erősítve fejthette ki a hatását.)

A (malom)ipari felhasználás a földesúri haszonvételek körébe tartozott, de a (jobbágy)közösségeknek is lét(fenntartási) érdeke volt. A szállításügy egyszerre volt a helyi piackörzetek ellátási, a szűkebb kamarai (só és fa) ügyek, valamint a merkantilista-kameralista gazdaságtan érdeke. Utóbbi végcéljaként az állam a kereskedelmet és a vele összefüggő pénzforgalmat kívánta fellendíteni, a nemesfémpénzt az aktív külkereskedelmi mérleg elérésével az államterületen belül kívánta felhalmozni, és a központi állam céljaira felhasználni. Ráadásul a vízügy adóügyi kérdés is volt. Az erdélyi adóügyi reformok kapcsán újra kellett szabályozni a hajósnépesség helyzetét, a Temesi Bánságban az 1768-tól induló „újberendezkedési” folyamat foglalkozott a vízjárta és a szikes földek adóügyi besorolásával. A Mária Terézia által meghatározott, gyakran felvilágosult abszolutistának is nevezett politika egyszerre hordozott összbirodalmi (gesamtmonarchisch), népjóléti és magyar (rendi) nemzeti jellegzetességeket.

Mindezeket Mária Terézia nem a filozófiai értelemben vett felvilágosodás alapján egyeztette össze egymással. Sokkal inkább személyiségének három, „nőies” vonása mozgatta: természetes, belátó okossága, erős felelősségérzete – mellyel népeit anyai gondoskodásban kívánta részesíteni – és mély, vallásos lelkiismerete. Az összállami szemléletmód leginkább azon direktívákban öltött testet, miszerint az Ausztriai Monarchia országainak és tartományainak érdekei nem érvényesülhetnek egymás rovására. Ennek megfelelően kellett megtalálni gazdasági téren is az érdekkiegyenlítés megfelelő módozatait. A magyarországi úrbérrendezést a große Kaiserin két maximával indította útnak: „Etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk.”, illetve hogy „Nem akarok néhány mágnás kapzsisága miatt elkárhozni.”

Ennek megértése annál fontosabb, mivel Andrásfalvy Bertalan szerint az 1767-es úrbérrendezés legfeljebb a nyugat-magyarországi, valamint az északnyugat-felvidéki vármegyék viszonyaira illett. Szabályozásainak egységes erőltetése tehető felelőssé a magyarországi folyóvölgyekre jellemző hagyományos ártéri fokgazdálkodás megtöréséért, a csíkászat, a rákászat és a pákászat elvesztéséért. Az 1767-ben elindult folyamat hosszú távon a jobbágyparasztságot az uradalom árnyékába szorította, és a földszerzési lehetőségek megvonásával megágyazott a magyar paraszti önpusztításnak, az úgynevezett egykerendszernek.

Ez az utólagos ismeret torzító szemlélete. Nem lekicsinyelve a folyószabályozások 18–19. században (részben kényszerből) választott módjainak leginkább a tájátalakító munkák végrehajtása után napvilágra került problémáit, a következőkre hívnám fel a kritikusok figyelmét.

  1. A tradicionális magyarországi folyóvölgyi gazdálkodási formák nem szerves és természetes ökotájban, hanem ellenkezőleg, egy olyan rontott kultúrtájban bontakoztak ki, amely eleve elvesztette fás zárótársulását, mocsarai pedig elsősorban a védelmet és az elbújást szolgálták. Ezek a magatartásformák a török idők elmúltával és a tartós 18. századi békeidőszak beköszöntével eleve funkciótlanná váltak.
  2. Egyáltalán nem biztos, hogy ez a tradicionális magyar gazdálkodás eleve úgy működött az 1490-es évek előtt, mint utána, és ugyanúgy fejlődött volna Mohács nélkül, mint vele. Későbbi formái (amelyekkel kapcsolatban részletesebb és megalapozottabb forrásokkal rendelkezünk) a partikuláris önellátásra és a könnyen menekíthető, hajtható, illetve értékesíthető állatvagyonra építettek. Viszont a rideg nagyállattartás a nagy helyigénye és a földművelésnél jóval alacsonyabb tápanyaghozama miatt ekkor már egyértelműen népesség- és népsűrűségnövekedés gátló tényezővé vált.
  3. A béke és biztonság nyomán természetszerűleg bekövetkező népességnövekedés már a 18. század derekára elkezdte kikövetelni a helyét a vízjárta területek rovására, még ha ez ekkor nem is tűnt égető problémának.
  4. Már az 1760-as években tapasztalhatóvá vált, hogy az óhatatlanul előforduló időjárási szélsőségek mellett és a szállítási viszonyok megoldatlansága miatt egymással közvetlenül határos területek közül az egyik az éhínségtől, míg a másik a fölös bőség eladhatatlanságától szenvedhetett.
  5. A mezőgazdaság intenzitásának növekedésében egymásra talált a földesúri és az állami érdek, ugyanis mindkettő az alávetett jobbágynépesség munkaközpontúbb életmódjára volt utalva. Ez az életmód-, gazdálkodás- és gondolkodásváltás magának a parasztságnak is az érdekében állt, mégha örökölt tradicionalizmusa igyekezett erről tudomást nem venni. A hagyományos paraszti konzervativizmussal szemben gyakorolt politikai magatartásforma egyszerre tartalmazhatott kényszerítő és civilizatórikus attitűdöket. Mindez akkor is így volt, ha a sikeres váltáshoz szükséges népnevelési és népjóléti tevékenység bizonyára erős kívánnivalókat hagyott maga után.
  6. A vízjárta helyek, mocsarak és vadvizek kedvezően hatottak a rovarpopulációk szaporodására, ami már a korban komolyan érzékelhető közérzeti hátrányokat és egészségügyi kockázatokat is magában rejtett. Az őshonos népesség együtt tudott élni a történetileg kialakult helyi viszonyokkal, de babonás és csökönyös makacssággal ragaszkodott a hagyományaihoz. A betelepített, Magyarországon későbbiekben svábnak nevezett népesség modernebb tudást és gazdálkodási készségeket hozott magával, de a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodása így is három generációt vett igénybe.
  7. Magyarországon az országos éhínség jelensége 1817-ig ismeretlen volt. A cseh és osztrák örökös tartományokban például az 1770–1771-es esős évek éhínségének az időszakában, ezrek haltak éhen, miközben a magyarországi területeken ekkor is gabonafelesleg keletkezett. Az éhínség Csehországban lett különösen súlyos, amelynek egyik fő oka az volt, hogy a magyarországi gabonafelesleget erre a területre sem hajóűrtartalommal, sem vontatókapacitással nem lehetett megfelelő ütemben továbbítani.
  8. Az egykerendszer meghonosodásában az a Temesköz is élenjáróvá vált, ahol pedig az állam sűrű telepítésekkel és 31 holdas egészséges telekmérettel igyekezett az etnikailag vegyes (sváb, szerb, román, a korszak legvégén magyar) jobbágyságát megfelelő anyagi alapokkal ellátni. Az egykerendszer elterjedését három tényező segítette elő: a.) az 1830-as évekre mindenhol elfogytak az országban a szabad földek; b.) a napóleoni háborúk francia hadifoglyai elterjesztették a születésszabályozás „módszereit”, amelyeket ugyan a hagyományos szemlélet istentelenségnek és erkölcstelenségnek tekintett. ám a racionalizmus és a szekularizáció elterjedése folyamatosan bontotta le a hagyományos vallásosság erkölcsi és társadalmi gátjait; c.) Paradox módon a robotmunka 1848-as megszüntetése leértékelte a gyermeket mint gazdasági erőforrást. Míg ugyanis a serdült fiút a gazda maga helyett teljes értékű robotba küldhette, hogy közben a saját földjével foglalkozhasson, utána már csak a gyermek földaprózó szerepét látta. A kialakuló anyagias szemlélet tehernek tekintette a gyermek taníttatását, vagy mesterségre, később szakmára adását, így tulajdonképpen nemcsak önmaga demográfiai-, de szellemi alapjait is felszámolta.
  9. Az Úrbérrendeletnek a saját korában egyértelműen jobbágyvédő funkciója volt, még ha a volt hódoltsági, alföldi területeken a majorságok kialakításával és az ezt kiszolgáló szolgáltatások bevezetésével tehernövekedéssel is együttjárhatott. Ez ugyanakkor rekonstrukciós folyamatnak is tekinthető, mivel a török idők gazdasági vonatkozásban a kora középkor szintjére lökték ezt a területet. A gazdasági előrelépést itt az jelentette, hogy a korábban egyszer már ötszáz év alatt végbement folyamat száz év alatt újra lejátszódhatott. A terület a vadtalajváltástól ismét eljuthatott a háromnyomásos gazdálkodásig és a céhes jellegű iparig. Hogy a folyamat negatívumait nem küszöbölték ki későbbi korrekciós intézkedésekkel, az már nem Mária Terézia felelőssége. Tudjuk, hogy sok szempontból a felvilágosult abszolutista tereziánizmus és jozefinizmus a ferenci konzervativizmushoz képest sok területen kifejezetten forradalmi volt. Ferenc császár ragaszkodását az örökölt dolgokhoz, hajthatatlanságát és ellenérzéseit bármiféle reformmal szemben merev személyisége mellett a francia forradalom és a napóleoni háborúk rossz tapasztalatai is magyarázták.

A magyar állami vízügyi rendszer kezdeti jellegzetességeit az alábbiakban összegezhetjük. Bár a Kárpát-medence sajátos vízrajzi egységet képezett, a Dráva, a Mura, a Száva, a Kulpa, a Vág és a Poprád még egy ennél is nagyobb vízrendszer részét képezték. Ebben az időszakban alakult ki a magyar állami vízügy azon sajátossága, hogy a Habsburg Monarchia összállami (birodalmi) kereskedelempolitikájának részévé vált, amelynek azonban a főtengelye a Bécs–Trieszt kereskedelmi útvonal lett. A felvilágosult abszolutizmus fedezte fel azt a lehetőséget, hogy a magas szállítási költségek miatt Fiume és Zengg kikötői alternatív kereskedelmi tengelyekké tehetők.

Ezen városok fellendülő kereskedelme ugyanis jó hatással lehet Triesztre is, hiszen a köztük lévő tengeri út a folyami és a közúti szállítási költségek töredékét tette ki. A kor viszonyai között pedig ezt a kereskedelmet kizárólag a Duna, a Kulpa és a Száva lehetőségeinek a kihasználása tehette gazdaságosabbá. Magyarország áruba bocsátható tömegtermékeit tehát ebbe a kereskedelembe, ilyen körülmények között kellett becsatlakoztatni. Gazdaságirányítási szempontok alapján kísérleteztek egy Fiumére és környékére is kiterjedő Osztrák Tengermellék (Littorale Austriacum) létrehozásával, amelyet folyamatosan kiterjesztettek volna a horvátországi határőrvidékekre is. Ennek tengelye lett volna a Fiume és Károlyváros között húzódó Károly-út. Sőt 1774-ben a Tengermelléktől Erdélyig terjedő Illír Tartomány létrehozásának ötlete is felmerült.

Ezt a II. József társuralkodó és trónörökös által is felkarolt tervet törte meg Mária Terézia a Bánság visszacsatolásával. Nem véletlen, hogy a közeledő halállal szembenézve az uralkodónő 1778-ban nyugodt lelkiismerettel írta le: „Jó magyar nő vagyok.” Ezalatt főleg azt értette, hogy a Bánság reinkorporálásával teljesítette a koronázásakor tett esküjét. Ezáltal egyszerre bizonyult politikailag a rendi értelemben vett magyar nemzet hűséges fejének, és teljesítette Istentől rá rótt vallásos kötelességét.

A Temesi Bánság (Temeswarer Banat) 1717 és 1778 között létezett; a magyar koronához tartozó, de külön kormányzott tartomány – amelyet a bécsi udvar általában a magyarországi átalakítások modelljévé kívánt tenni – kiemelt jelentőségű volt a folyószabályozások szempontjából. A ténylegesen hatékony első vízimunkálat itt kezdődött el 1728-ban, a Bega szabályozásával. Ezek végső szakaszában kapott uralkodói utasítást a Magyar Udvari Kancellária a mocsárkiszárítások támogatására.

A Temes és a Bega 1760-as összekötése és a Temesvári Kereskedőtársaság (Temeswarer Handlungs-Compagnie) csődje vezetett 1761-től a magyar- és horvátországi folyók szabályozását érintő első nagyobb állami befektetésekhez. Ezek célja az volt, hogy megteremtsék a Bánságban ekkor már megfelelő mennyiségben előállított gabona tengeri kivitelének és az itt termelt kender (tenger)hajózási felhasználásának a feltételeit, és ezáltal az alapvetően veszteséges mintatartományt nyereségessé tegyék. Az 1760-as években kibontakozó dinamikus ciszlajtán (ekkor még elsősorban ausztriai) iparfejlődés olcsó magyarországi élelmiszer- és nyersanyagszállítmányokat igényelt, ezek nélkül a városiasodás ottani üteme nem volt fenntartható.

Mária Terézia kereskedelemügyi döntéseit a magyarországinál jóval fejlettebb gazdálkodási (földesúri) ismeretekkel rendelkező idegenek készítették elő. Nézeteik modernsége abban állott, hogy a rangjuk béli magyaroknál sokkal jobban ismerték a fejlettebb nyugati technikákat és technológiákat, piacorientált gondolkodásuk pedig magasan meghaladta az önellátás és az elsődleges luxus biztosítását szem előtt tartó magyar nemesi színvonalat.

A konkrét magyarországi helyismeretet a tágabb összefüggések átlátásával kellett összeegyeztetni ahhoz, hogy a megfelelő döntések szülessenek meg. Olyan kérdésekben kellett többek között megalapozott döntéseket hozni, hogy az adott helyeken milyen sarkantyúépítési módszert alkalmazzanak, vagy milyen akadályelhárítási módszert (robbantást vagy mechanikus gépet) vegyenek igénybe. Továbbá kinek, hová, milyen napidíjjal való kiküldetését eszközöljék, honnan verbuválják a magyarországi folyókra is alkalmazható típusok hajóépítő mestereit és hová telepítsék le őket, honnan és milyen népességet milyen költségekkel lehet a vízépítési munkálatokba bevonni, honnan és milyen fuvaros népességet lehet a kereskedelem szolgálatába állítani…

Ne feledjük, a tutajozás részben famegmunkálási készségeket igénylő mesterség volt, a gőzhajózás előtti hegymeneti (folyásiránnyal ellentétes) folyami közlekedés pedig alapvetően vontatási igaerő biztosításán nyugodott! Az igába fogott állatállomány minőségének a javítása általános gazdaságpolitikai célkitűzés volt, legelőinek, takarmányának a biztosítását pedig az intenzívebb gazdálkodási formák propagálásával kellett harmonizálni. Az ilyen ügyek egyáltalán nem tekinthetőek jelentéktelennek a 18. században bekövetkezett országos gazdasági fejlődés szempontjából.

A Temesi Bánságban meghonosított pozitív gyakorlatok a magyar uralom idején is tovább hatottak. Az 1790-es években privilegizált részvénytársaság jött létre a Károly-út melletti másik modern chaussée- vagy makadám-típusú út, a Lujza-út megépítésére. Ez a társaság építette meg 1793–1802 között a Ferenc- vagy más néven bácsi csatornát, mely 250 kilométerrel rövidítette meg a hajózási útvonalat. amit a későbbi évtizedekben a lecsapolást is szolgáló táp-, illetve ennek hatását ellensúlyozandó, öntözőcsatorna- rendszerrel is kiegészítettek. Sikere nyomán a reformkorban még két hasonló integrált Duna–Tisza csatorna terve is felmerült, amelyeknek a megépítése a mai napig várat magára.

1807-ben, a korábbi tapasztalatokat hasznosítva született meg a társulati törvény. Ez a vízszabályozásokat, illetve az ármentesítési feladatokat kivette a vármegyei törvényhatóságok felügyelete alól, és lehetővé tette, hogy a megyehatároktól függetlenül létrejöjjön a birtokosoknak olyan, úgynevezett öblözetekre szervezett társulata, amelyben a birtokosok maguk dönthetik el, hogy a vízszabályozási munkákat elvégzik, vagy sem. Előremutató volt benne a többségi elv alkalmazása. Egy kettős kulcs (személyi elvű birtokosság és birtoknagyság) szerint a többség rákényszeríthette akaratát a vonakodó kisebbségre. A teher- és haszonkulcsok állandó közgyűlési újratárgyalásai azonban az állandó érdekegyeztetést kódolták a rendszerbe. Nem véletlen, hogy a korszak végéig a társulati élet a civil élet fontos gyakorlatait ültette el a társadalomban, és a felnövekvő generációk gyakorlóterepévé, a politikai élet előszobájává is vált.

Az 1807-es törvény nyomán jött létre 1810-ben a sárvízi társulat, majd Széchenyi egy 1845-ös tiszai útján összehozta a Tiszamenti birtokosokat és társulatok megalakítására késztette őket. A társulati élet hátulütőjeként két tényezőt szoktak említeni: 1.) A társulati tevékenység aránytalanul nagy földrészt juttatott a birtokosok és aránytalanul kicsit a parasztság kezére, amely gyakorlatot az 1836 után lehetővé vált közös haszonvét-elkülönítések, tagosítások is törvényesítettek. 2.) A birtokos réteg saját hasznát valójában a parasztság irreálisan alulértékelt közmunkájából préselte ki.

 

A saját kutatásaim alapján ezekre a felvetésekre az alábbiakat válaszolnám:

1.) A korabeli szemlélet igen erősen ragaszkodott a „tulajdon szentsége” fogalmához.

2.a.) Az ártéri birtokosok nagyon komoly védekezési terheket viseltek. Ezek révén kb. emberöltőnként (20–30 év alatt) újra és újra megváltották a birtokaikat. Nem véletlen, hogy az 1850-es évektől állandóan napirenden volt állami segélyezésük, ami egyfajta lopakodó államosításként is működött.

2.b.) A pénzgazdálkodás korabeli viszonyai, valamint a nagy folyószabályozási munkák végrehajtása az 1880-as évek végéig fenntartotta a közmunkák szükségességét. Az elszámolási viták hátterében általában az a kérdés állt, hogy a munka értékének beszámításánál figyelembe kell-e venni az önérdek tényét. Vagyis hogy a közmunka-kötelezettek a munkájukkal saját családjuk, házuk és vagyonkájuk megmentésén is dolgoznak.

Igaz, nem kérdezték meg az ártereken élő, egyszerű embereket a folyószabályozásokkal kapcsolatban, de az ártéri népesség a mező- vagy szabad királyi céhes polgári státusszal rendelkező halászgazdákon kívül a zsellér-, a későbbiekben szegényparasztság rétegét gyarapította. Gyakorlatilag az ő életlehetőségük és életmódjuk (és nem a telkes gazdáké, későbbiekben birtokos parasztságé) lett korlátos, ahogy elvesztették azt az életteret, amelyben korábban évszázadokon keresztül éltek. A mezőgazdaság népességfelesleg-kibocsátása Európa-szerte probléma volt. Ennek levezető csatornái lettek az urbanizáció és az amerikai kivándorlás.

A megkésett magyarországi iparfejlődés ebből a szempontból azért hatott hátrányosan, mivel éppen azok az ipari szektorok (pl. a textilipar) nem tudtak időben kialakulni, amelyek nagy tömegű és képzetlen munkaerő felszívására alkalmasak lettek volna. Az új rendszer azonban nemcsak életlehetőségeket vont el, hanem a másik oldalon komoly megélhetési lehetőségeket is biztosított. Nem véletlen, hogy a legjobb kubikusok, akik a vízi munkálatokat végezték, a valamikori ártéri lakosok leszármazottjaiból verbuválódtak. A nagy folyószabályozások lezárulta után ezek az emberek a keresményüket kisbirtok vásárlásba tudták fektetni, vagy lényegében szakmunkási készségek birtokában utat találtak az építőiparba. Az persze csak utólagosan látható jelenség, hogy a földéhség árfelhajtó hatással bírt, így a kubikus- és az amerikai jövedelmek értékét is érzékelhető mértékben devalválta.

Amikor pedig a Nagyatádi-féle földreformmal (1920) alapvetően a földnélküli szegényparasztság jutott házhelyhez és telekhez, ezeket javarészt ártéri területeken jelölték ki, és itt építették ki a hozzájuk tartozó infrastruktúrát: utakat, iskolákat, kutakat stb. Ezért sem megvalósítható a napjainkban felbukkanó azon vélemény, hogy „Bontsuk el a töltéseket, engedjünk a vizeknek újra szabad folyást!”.  Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy az ártéri gazdálkodásnak és az ártéri viszonyoknak egyes elemei akár még ma is folytathatók legyenek megfelelő helyen, de csak rendezett körülmények között. Erre már a dualizmus korában megtörténtek az első kísérletek a halastó-rendszer kiépítésével és a halászati felügyelői állás felállításával.

A sokkal kiegyensúlyozottabb Széchenyi-féle közlekedésfejlesztési elvek mellett a kossuthi irány, túldimenzionált perspektívaként, az Alföld-Fiume vasút gondolatát karolta fel. A cél az Ausztriáról leválasztható önálló magyar külkereskedelem-politika megteremtése lett volna. A vasút látszólag mindent megoldó lehetősége mellett az amerikai dömpinggabona megjelenése tette fontos programmá a fölfelé minél hosszabb szakaszon hajózhatóvá alakított folyókat. A magyar vízügy fejlődése elválaszthatatlan Kvassay Jenő (1850–1919) tevékenységétől.

Kvassay állami szolgálatba állása előtt komoly nyugat-európai tanulmányutat tett, ahol különösen megragadta a figyelmét a badeni talajművelési- és talajjavítási rendszer a hozzá kapcsolódó intézményi struktúrával. Munkássága nyomán 1875-ben elfogadásra került a vízjogi törvény, amely részletesen foglalkozott az olyan vízhasználati formákkal, mint az ivóvíz, az öntözés, az ipari célú vízhasználat, a halászat, és rendezte az ezekhez való hozzáféréseket, többes érdekeltség esetén pedig a megosztásokat. Az akkorra már jelentősen előrehaladt Tisza-szabályozás viszonyai között 1879-ben a Földmívelésügyi Minisztériumban egy emberrel megalakult a Kultúrmérnöki Hivatal. Az ármentesített területekkel, de az árvízi viszonyoknak nem kitett hegyvidéki területekkel is kezdeni kellett valamit.

Az előbbi területeken belvízmentesítéssel, talajcsövezéssel meliorálták a területet, vagyis tették alkalmassá a jobb, intenzívebb gazdálkodásra. A folyamatosan szaporodó kerületszámmal kiteljesedő kultúrmérnökségek nemcsak hogy ingyen készítettek terveket a gazdák számára, de a kivitelezés felügyeletét is elvégezték. Érdemes volt ebbe invesztálni, mivel az elvégzett munka hatására a birtokok jövedelmezősége nőtt, ami több, adóbevételt jelentett az államnak is. Érdemes lett tehát a talajjavítást és vízrendezést központilag is támogatni. A hegyvidéki folyókon alapvetően partvédelmet kellett alkalmazni, facsúszdákat kellett létesíteni. A faúsztatás ezek után a hagyományosan állami kezelésben lévő folyószakaszokon ment tovább.

A Tiszán és a Maroson az 1970-es évekig jellemző maradt a tutajozás. A szászrégeni faúsztató társaság ennek megfelelően Újszegeden hozta létre a fűrésztelepét. A dualista Magyarországon, az akkori közvélekedés szerint, igazából két intézmény volt kifejezetten hasznos a közösség számára: az egyik a csendőrség, a másik a Kultúrmérnöki Hivatal. A kultúrmérnökségek később a folyammérnökségekkel együtt Országos Vízépítési Igazgatósággá szerveződtek. Ez Kvassay Jenő vezetése alatt lényegében egységes elvek szerinti vízgazdálkodást valósított meg, noha maga a kifejezés későbbi keletkezésű. Mind a Kultúrmérnöki Hivatal, mind a Vízépítési Igazgatóság a Földmívelési Minisztérium alárendeltségébe került.

A fejlemények nyomán 1895-ben egy olyan törvényt fogadtak el, amely tizenkét évre biztosította a mindenkori állami költségvetésnek azt az összegét, amelyet a vízi munkálatokra lehetett költeni, és ezt a szükségnek megfelelően – vagyis nem az éves költségvetés számaiba belesrófolva – lehetett elkölteni. Darányi Ignác földmívelési miniszterként felkarolta ezt a sikeres rendszert. Amikor a tizenkét év lejárt 1908-ban, egy ugyanilyen törvényt hoztak meg, de most már húsz évre. Közben az áramtermelés iránti növekvő igény 1914-re a drávai vízierőmű-sor telepítésének máig meg nem valósult tervét tette aktuálissá. Hogy az éppen ebben az évben megkezdődött Nagy Háború valamivel több, mint négy éve harminc év nemzeti jövedelmét emésztette fel, az már egy másik kérdés.