Dr. Ligeti Dávid PhD történész előadása
Dualizmus-kori Kutatócsoport VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
2020. szeptember 9-én, a Klebelsberg Emlékházban
rendező a V4 Építészeti Alapítvány
Az előadás címében megjelölt téma tárgyalásakor három részterületet érdemes elkülöníteni – vélte az előadó. Az első a szabadkőművesség jelenléte a dualizmuskori Magyarországon, a második az akkori nyugat-európai szabadkőművesség tevékenysége, a harmadik pedig a kárpát-medencei utódállamok szabadkőműves politikája, különös tekintettel a történelmi Magyarország feldarabolására. Az elsővel kapcsolatban nagyjából egységes a hazai történészek véleménye, azaz egyetértenek abban, hogy a dualizmus korában folyamatosan erősödött a szabadkőműveseknek a társadalomra gyakorolt
hatása.
A szabadkőműves törekvések az 1890-es évekre, majd azt követően folyamatosan gyakorlatilag nyíltan a mindennapi politika, így a parlamenti diskurzus részeivé váltak. A parlament mindkét házában expressis verbis elhangzottak a hazai szabadkőművességgel kapcsolatos felszólalások, és ezeket lehetett interpellálni, opponálni, elutasítani…
Bár fontos differenciálni a magyar szabadkőműves páholyok között, de az általánosan kijelenthető, hogy a legtöbbje komoly társadalmi reformot kívánt. Ennek lényege – utólag megfogalmazva – az volt, hogy az általuk elavultnak, retrográdnak ítélt történelmi államot át kell alakítani egy progresszívebb Magyarországgá. A viták leginkább az egyházpolitika mentén kulmináltak – többek között az erkölcsi és vallási kérdések szétválasztását érintve –, ám ezekkel a gondolatokkal a magyar társadalom egy része nem értettek egyet: ők sokkal inkább egy, a szabadkőműves gondolatoktól mentes társadalomban
gondolkodtak.
Ez a vita és ellentét annyiban hat ki a trianoni kérdésre, hogy az ekkor elhangzott szabadkőműves gondolatok és érvek előkerültek a diktátum előkészítése során is. Többek között az ország reformjának az ügye, beleértve a nemzetiségi kérdés progresszív megoldását is. Mindez azért fontos, mert miközben az akkori hivatalos hazai politika sohasem adta fel az ország területi integritásának az elvét, a szabadkőművesek már az 1905–1910 közötti évektől kezdődően megkérdőjelezik ennek a
fenntarthatóságát.
Összefoglaló a V4 Építészeti Alapítvány 2020. szeptember 9-én, a Klebelsberg Emlékházban tartott rendezvényéről Ebben a tekintetben kor „legvadabb” páholya a Martinovics-páholy volt, az ehhez tartozó Jászi Oszkár már 1910-1911-ben a területi integritás feladását hangoztatta. Kijelenthető, hogy a hazai páholyok azokra a nemzetközi szabadkőműves folyamatokra reflektáltak, amelyek szerint a dinasztikus alapon szerveződött régi monarchiák már nem fenntarthatók, és ezeket át kell alakítani. És ha ez a művelt nyugat számára alternatíva, akkor annak kell lennie Magyarország számára is.
Az 1905-től az első világháború kitöréséig tartó időszak vizsgálata azt jelzi, hogy egyre erőteljesebben indulnak el a hazai szabadkőműves politikai erők ebbe az irányba, azaz határozottan megfogalmazzák, hogy ki akarnak lépni a monarchia keretrendszeréből.
A szabadkőművesek irányította nyugati világnak – Franciaországgal az élén – mintegy megígérik a reformokat, az ország átalakítását, ám ennek fejében azt igénylik, hogy az ország részese lehessen a nyugatiak által megálmodott és megalkotandó nemzetek feletti közösségnek (kvázi egy új inerciarendszernek). A küzdelem az alapvetően arról szólt, hogy átalakítható-e és bizonyos reformokkal fenntartható-e a középkor óta fennálló birodalmi elv, vagy teljesen újra kell formálni és új elvek mentén
kell átalakítani az országot, és az első világháborút valójában az európai erőknek ezen szempontok szerinti harcaként is értelmezhetjük.
Azt a kérdést is fel kell tenni, hogy a nemzetközi szabadkőművességnek milyen szerepe volt az 1918 végi magyar eseményekhez. Előzményként, a háború utáni helyzetre vonatkozóan, a wilsoni pontokat kell megemlíteni (amelynek pontjai, így a nemzetek feletti új szövetség létrehozása, a tengerek szabad hajózhatósága, a szabadkereskedelemi övezetek kialakítása stb., kétségtelenül erőteljesen szabadkőműves befolyásról árulkodnak).
Az 1918 januárjában megfogalmazott 14 pontból álló szöveg tizedik pontja vonatkozik az Osztrák-Magyar Monarchiára: ez azt mondja ki, hogy biztosítani kell a Monarchia népeinek a legszabadabb fejlődési lehetőség. Az akkori magyar kormány táviratban jelzi, hogy elfogadja tárgyalási alapnak a wilsoni elveket, de egyben kéri ennek a pontnak a bővebb és pontosabb kifejtését. Ám erre a táviratra hosszú hónapokig nem érkezik válasz.
Ennek a bizonytalan helyzetnek is betudható IV. Károly 1918. októberi 16-án kiadott manifesztuma a Monarchia osztrák részének az átalakításáról, amely majd az önálló nemzeti államok megszületését eredményezi. Az USA-ból két nappal később, október 18-án megérkező válasz pedig kimondja, hogy a januárban mondottak már nem érvényesek, és ezzel mintegy szentesíti a Monarchia szétesését.
Az első világháborút megelőző időszakban három, egymással sok szempontból küzdő nemzetközi eszmerendszernek volt olyan hatása, amely meg tudta volna akadályozni a háború kirobbanását: az egyik a kereszténység, elsősorban a római katolikus egyház befolyása, a másik a munkásmozgalom (szociáldemokrácia), a harmadik pedig a szabadkőműves internacionalizmus.
A legnagyobb veszteséget a keresztény eszmerendszer szenvedte el, míg a másik kettő közül nem lehetett eldönteni, hogy melyik lesz a nyertes. Ha Párizs-környéki szerződéseket nézzük, akkor azt mondhatnánk, hogy a szabadkőműves gondolkodás került ki győztesen, de Európa keleti részén a nagyon távolról a szociáldemokráciával kapcsolatba hozható bolsevizmus nyert teret.
1918-ban sok mindent meghatározott ennek a három eszmerendszernek az egymáshoz való viszonya. Nálunk elég rövid időn belül – 1918 októberétől 1919 júliusáig – mindkét eszmerendszer megjelenik. 1918-ra nagyon erős támogatói köre lesz annak a gondolatnak, hogy szakadjon el az ország a történeti múltjától. Ám a progresszív, új magyar állam létrehozására irányuló és jobbára a magyar szabadkőművesek által képviselt törekvéseket nem fogadta el a Nyugat, nem kívánta befogadni a Károlyi Mihály vezette Magyarországot a nemzetek feletti új világba.
Az ezt követő események, a tanácsköztársaság kikiáltása és ennek következményei jól ismertek. A páholyokat ugyan a Tanácsköztársaság idején betiltják, ám tagjai közül sokan csatlakoznak – mintegy lovat cserélve – a kommunistákhoz; a két rendszer között teljesen nyilvánvaló az átjárhatóság, amelynek alapja az internacionalizmusban keresendő. Az 1919 második felétől felálló új kormányoknak nem csak a bolsevizmussal kell szembeszállni, hanem – a Károlyi-féle népköztársasági időszak miatt – a szabadkőművességgel is: a Horthy-korban betiltják a páholyok működését és lefoglalják az iratait.
Összefoglaló a V4 Építészeti Alapítvány 2020. szeptember 9-én, a Klebelsberg Emlékházban tartott rendezvényéről A két világháború közötti retorika egyik fő alapvetése lesz, hogy Trianon valójában annak köszönhető, hogy nem akadályozták meg ennek a két internacionalista irányzatnak a kinövését a dualizmus idején, nem erősítették meg kellőképpen a magyar tudatot.
A témához kapcsolódó harmadik ponttal kapcsolatban elmondható, hogy a dualizmus idején, a Monarchia területén működő nemzetiségi mozgalmak és politikusok nagymértékben támogatták a Monarchia szétverésének, szétesésének a gondolatát. Alapvetően a dinasztikus elveket kívánták szétzúzni, merthogy, mint mondták, azok már nem bírnak kohéziós erővel. Ugyanakkor ellentmondásnak tűnhet, hogy miközben a nemzetközi szabadkőművesség a jobban kontrollálható szupranacionális alapegységekben gondolkodott, addig a Monarchia területén éppen a kisebb egységek kialakítását célzó törekvések kerültek előtérbe.
Ám ez az ellentmondás látszólagos – fogalmazta meg a véleményét az előadó –, mert az a törekvés, hogy ezek a kvázi kisebb egységek nagyobbak legyenek, mint amekkorák lehetnének, mindvégig fellelhető. A magukat nemzetállamoknak nevező Csehszlovákiában, Romániában vagy a délszláv államalakulatban a különböző nemzetiségek aránya azt jelzi, hogy ezek korántsem váltak, válhattak nemzetállamokká – a felbomló Monarchia helyén más formában, de ahhoz nagyon hasonlóan, ugyancsak nemzetiségekből álló alakulatok jöttek létre, csak új nemzetek dominanciájával, illetve alávetettségével.
Összefoglalásként elmondható, hogy a dinasztikus eszmék lebontásának a folyamata szükségszerűen végződött Trianonnal. Az említett két internacionalista eszme olyan hitet ültetett el az 1918-19-es (vesztes) magyar politikai elitnek egy jelentősebb részében, hogy a korábbi államszervező aktusok már nem olyan módon és mértékben fognak szerepet játszani, mint korábban, és Magyarország sorsa is egy teljesen új rendezési elv mentén fog eldőlni.
Ez húzódott meg többek között a Károlyi-kormány „nemcselekvésében”, amely bízott, reménykedett a wilsoni pontokban, azok szellemében, amelyek azt sugallták, hogy a béke nem a „Jaj a legyőzötteknek” (Vae victis) szellemében, hanem egy teljesen új értelmezési keretben fog a megköttetni, ezért nincs értelme a korábbi diplomácia elvek mentén és a korábbi területfelfogás szerint fellépni.
Lehet azt mondani – fogalmazott az előadó –, hogy Károlyiék nem voltak árulók, mert ebben a hitben éltek és ezért nem cselekedtek, vagy éppen cselekedtek úgy, ahogy végül tették. Ám az már árulásnak tekinthető, ahogyan, a trianoni katasztrófa ismeretében az új helyzetre reagáltak: nem határolódtak el attól, amit 1918-ban tettek, nem ismerték be nyilvánosan, hogy hibáztak. Ezért lehetnek jogosak azok a velük szembeni érvek, hogy ők már 1918 végén tudták, hogy mindez hova vezet majd, és hogy a Károlyi kormány tudatosan cselekedett.
A szabadkőművesség és Trianon problematika úgy is megközelíthető és összefoglalható, hogy az ország további történetét tekintve a kérdés az volt, hogy Tisza István politikája fog-e érvényesülni vagy a szabadkőműves gondolatok. Mivel Tiszát 1918. október végén meggyilkolták, és ezzel a kérdés legerősebb politikai ágensét kiiktatták, a kérdés már akkor eldőlni látszott.
Számos újszerű és nem feltétlenül a hivatalos történészi álláspontot képviselő előadásának a végén az előadó jelezte, hogy a kérdéssel fontos higgadtan foglalkozni, a felbukkanó dokumentumok alapján újabb szempontok szerint megvizsgálni, és felszámolni a témát övező dogmatikus, „nem érdemes vele foglalkozni”- álláspontot.
Rubóczki Erzsébet