(1898- 1989)
Kutatásai a magyar történelem szinte valamennyi szakaszát érintették. A magyar középkorkutatás egyik legjelentősebb alkotója, Szekfű iskolájának ellenfele.
1898-ban, Makón született. 1920-ban a legendás Eötvös Collegium tagjaként a pesti bölcsészkaron szerzett történelemből doktori oklevelet. Ezt követően bécsi levéltári kutatásokat folytatott, majd hosszabb időre – 1922 és 1930 között – a Magyar Országos Levéltár munkatársa lett. 1925-ben a “Magyar társadalomtörténet” című tárgykörből magántanári képesítést szerzett. A harmincas évek első felében a szintén komoly életművet alkotó Domanovszky Sándorral és Hajnal Istvánnal együtt szerkesztette a legszínvonalasabb történelmi folyóiratnak tartott Századokat. 1934 és 1945 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen a középkori magyar történelem tanára, de Budapesten kívül Szegeden is tartott nagy hatású előadásokat a magyar történelemről. 1945-ben politikai okokból kényszernyugdíjazták. 1947 és 1954 között az Evangélikus Egyház levéltárosa, majd 1954-től nyugalomba vonulásáig (1968) az MTA Történettudományi Intézet főmunkatársa. 1973-ban Akadémiai Díjat kapott. 1989. augusztus 25-én hunyt el.
A két világháború közötti magyar történetírás kiemelkedő alakja volt, kutatásai a magyar történelem szinte valamennyi szakaszát érintették. Ezt tanúsítja a tudományos kutatás, főként a történeti jellegű kutatómunka szempontjából kiemelkedően fontos könyvtára, amely 1996-ban került az egyetem tulajdonába és mintegy 8000 kötet könyvet és 4000 db folyóiratot tartalmaz. Kiemelkedő eredményeket ért el a középkori és a 18. századi Magyarország történetének, a hűbériség és rendiség problémájának vizsgálatában. Behatóan foglalkozott a magyar művelődés- és egyháztörténet különböző kérdéseivel is. Nevéhez fűződik a népiségtörténeti kutatás megindítása és szervezése. A Mályusz által kidolgozott népiségtörténeti program alapvetően a dualizmus időszakának népies-realista iskolájából (Pesty Frigyes, Révész Imre, Szabó Károly, Tagányi Károly), valamint a német “Volkstumskunde”-ból táplálkozott. Mályusz népiségtörténeti programjának is voltak politikai indítékai. Úgy gondolta, hogy a Trianon utáni megváltozott helyzetben a magyar történettudomány legfontosabb feladata a népi gondolat, a népi nemzetfogalom érvényesítése, amelyben benne foglaltatott a szomszédos utódállamokban rekedt magyarság kulturális-szellemi összetartozás-érzésének felkeltése, megőrzése is, amit Mályusz a magyar “néptalaj” és “kultúrtalaj” változásainak történeti vizsgálatától remélt.