Előadó: Dr. Ligeti Dávid PhD, történész, tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
101 évvel ezelőtt, 1918. október 16-án, vagyis éppen az előadás napján írta alá IV. Károly azt a manifesztumot, amelyre sokan a Monarchia szétesésének a dokumentumaként tekintenek.
Milyen előzmények után készült el ez a dokumentum, és általában hogyan értékeljük IV. Károly rövid, két évig tartó uralkodását? Jóindulatú, de szerencsétlen balfácánként tekintsünk rá – ahogy sokan gondolják még a történész szakmából is –, vagy érdemes mélyebbre ásni és alaposabban megvizsgálni ennek a két évnek a történéseit, különösen, hogy komoly reformokat is bevezetett.
Mindeközben arról se feledkezzünk meg, hogy az eseményeket döntően mégiscsak a színtéren folyó véres háború, illetve a háttérben zajló diplomáciai események határozták meg.
IV. Károlyt 1916. november 21-én foglalta el az osztrák trónt, magyar királlyá ugyanez év december 30-án koronázták meg, Budapesten. Uralkodása két évig, 1918. november elejéig tartott. E rövid két évet nem lehet megérteni és világosan látni a közvetlen előzmények, illetve az azt követő időszak ismerete nélkül – hívta fel a figyelmet az előadó. Egy fiatal uralkodóról beszélünk, aki trónra lépésekor mindössze huszonkilenc éves, és akinek csak 1914 után kezdték meg a felkészítését az uralkodásra.
Tragikus események sora, illetve a trónutódlásra vonatkozó szigorú szabályok és elvárások emelték őt a történelem színpadára és lett 1914. június 28-án, Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követően trónörökös, majd I. Ferenc József halála után tényleges uralkodó.
A birodalomról való gondolkodásában átvette Ferenc Ferdinánd elképzeléseinek egy részét, amit a meggyilkolt trónörökös köreibe tartozó magyar Kristóffy József vagy a román Aurel Popovici is képviselt. Ez a dualisztikus államból, a dualista monarchiából vagy a.) egy tizenhat régiós, konföderalisztikus államszövetséget alakított volna ki, vagy b.) három-négy állam egyenrangú szövetségét hozta volna létre. Ám ezek az elképzelések akkoriban még mind az osztrákok, mind a magyarok részéről elutasításra találtak.
Amikor 1916-ban trónra került, javában zajlott a háború, így nem véletlen, hogy első intézkedései a hadvezetést érintették. Károly december 2-án vette át a hadsereg főparancsnokságát és azonnal személycseréket foganatosított: a fontosabb katonai posztokon lévők közül leváltott jónéhány személyt, továbbá királyi rendelettel eltörölt bizonyos katonai fegyelmezési módokat, mint a botozás vagy a kikötés. De ami a számunkra fontosabb, foglalkozott az önálló magyar nemzeti haderő kérdésével.
A közös hadsereg – amely kb. nyolcvan százalékát adta a teljes haderőnek – fekete-sárga színekben „pompázott”, hiába voltak benne magyarhonos alakulatok. Az 1868 óta létező Magyar Királyi Honvédség csak egy másodvonalbeli kiegészítést jelentett a haderőn belül, kevés jelentőséggel bírt, így nem tekinthették nagy nemzeti önálló haderőnek. Károly 1918 elejére készítette el a javaslatát az önálló magyar nemzeti haderővel kapcsolatban és kérte ki erről a tábornokai véleményét: a 25 katonai vezető közül ketten, József (Ágost) főherceg és egy német-osztrák tábornok támogatta, ám a többiek ellene voltak a változtatásnak, hivatkozva a háborúra, de jelezve, hogy a háború után lehetségesnek, sőt szükségesnek tartják e reformot.
Mint tudjuk, a háború utáni helyzet egészen másképpen alakult, ez a kérdés már nem vetődhetett fel többé. A sokat utazó és a frontokat járó uralkodónak köszönhető továbbá, hogy 1918-ra a magyar nyelv a némettel egyenrangú vezényleti nyelv lett a hadseregben. Azon csapattesteknél, amelyeknél a magyarok voltak többségben, a katonai közigazgatásban lehetett használni a magyar nyelvet, amely engedmény forradalminak számított azokban az időkben.
Ha a közéletben véghezvitt reformjait vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy ezen a területen is változtatásokat hajtott végre. Leváltott több addigi nagy vezetőt, többek között 1917. május 23-án lemondatta a magyar miniszterelnököt, Tisza Istvánt is, akivel a választójog kérdésén különbözött össze. Utóbbit a király bővítette volna, elsősorban a frontharcosokra kiterjesztve, a magyar miniszterelnök azonban ellenezte, a királyság stabilitását féltve a megváltozó nemzetiségi arányok miatt, amelyek erősödő önállósodási törekvésekkel járhattak volna, illetve jelezve a szociáldemokrata veszélyt is, amely szintén e lépés következménye lehetett volna. „Tisza elmozdítása az uralkodó egyik nagy hibája volt az első világháború tekintetében – jelezte a véleményét az előadó. – Továbbá részben hibás lépésnek bizonyult az az általános közkegyelem is, amit a demokratizálódási igények és különösen az 1917. márciusi oroszországi forradalom híre által megváltozott közhangulat motiváltak.
A meghirdetett közkegyelem során ugyanis több politikai bűnözőt is szabadon bocsátottak, köztük politikai gyilkosságot elkövetőket is.
Meg kell említeni Károlynak a szociális reformjait is, amelyek kimondottan jelentősnek mondhatók. 1917-ben Ausztriában szociális minisztériumot állítottak fel, bevezették a minimálbért, maximálták a lakbéreket, illetve elindították a Károly-féle gyereküdültetési programot (amit 1919-ben Szamuelyék lemásoltak).
Károly komoly, bár félresikerült lépéseket tett a béke érdekében is. A békekötés lehetőségét 1916 végén ő vetette fel a németeknek. Békejavaslata az akkori fronthelyzetet emelte volna át egyfajta békeállapotba, és ezzel többek között a Monarchia fennmaradását is biztosíthatta volna.
II. Vilmos, a németek részéről rábólintott a javaslatra, noha tisztában volt azzal, hogy nem lesz belőle semmi. Ám arra kiváló volt – és ezt helyesen ismerte fel a német uralkodó –, hogy a béketárgyalásokat sürgető német szociáldemokraták és kommunisták vitorlájából kifogja a szelet. És hogy helyesen gondolkodott, jól mutatta Clemenceau és az antant válasza, amelyben kijelentették, hogy ebben a helyzetben már nem lehet békét kötni, és a háborút tovább folytatták.
Károly azonban nem adta fel a békekötés tervét. Különösen hogy 1915-ben ismertté vált a németek Mitteleuropa-terve, amely szerint a Monarchia is a perifériára került volna, illetve hogy ugyan a Monarchián belül, de mi is német vazallusállammá lettünk volna. „Ez az elképzelés, kis túlzással, a mai EU előképének is tekinthető – hallottuk –, amennyiben azt mondta ki, hogy a német birodalomnak kell Európa gazdasági egységcentrumában állnia és a perifériáknak e centrumtól kell függeniük.”
Ez a terv megijesztette IV. Károlyt (és érthető módon megijesztette Tiszáékat is), cselekvésre motiválta az uralkodót, illetve a szűkebb környezetét. Itt kell utalni IV. Károly feleségére, Zita királynéra, aki, sokak szerint, erősen irányította és befolyásolta a férje döntéseit. Mindenesetre a Sixtus misszió ötlete is alighanem Zita királynétól eredt, de részt vett még benne Károly anyósa és az 1898-tól 1916-ig (Sissi-, illetve I. Ferenc József halála után) a First Lady szerepét betöltő Maria Annunciata főhercegnő (Ferenc Ferdinánd húga) is.
Ők hárman indították el a folyamatot, bevonva Zita testvéreit, Sixtus és Xavér hercegeket, Károly sógorait, akik a belga hadsereg katonái voltak. A két fivér Bécsben többször és hosszan tárgyalt az udvarral, majd egy olyan, március 24-i keltezésű levéllel tért haza, amelyet Károly saját kezűleg írt, névleg Sixtusnak címezve, de valójában a francia köztársasági elnöknek, Poincarénak szólóan. Ebben Károly kijelentette, hogy a háború lezárása érdekében elfogadja az antant bizonyos követeléseit.
A legérzékenyebb pontja ennek a levélnek Elzász-Lotaringiára vonatkozott: Károly elfogadta a franciáknak az erre a területre vonatkozó igényét. Ez a kérdés köztudottan a háború egyik sarokpontja, a német–francia ellentét meghatározó eleme volt. De a Monarchiát érintő területi követelésekkel kapcsolatban Károly jelezte azt is, hogy területekről nem mond le senki javára, így az olaszokéra sem.
A békejavaslatból nem is lett semmi, a háború nem ért véget, ráadásul a levél nyilvánosságra kerülésével, 1918 tavaszán – a franciák a levelet ki- és felhasználták IV. Károly ellen – a németek szemében elveszítette a hitelességét is.
Mindeközben 1918. január 8-án megjelent az Egyesült Államok elnökének, Woodrow Wilsonnak a háború lezárását felvázoló 14 pontja. A jegyzék 10. pontja foglalkozott az Osztrák–Magyar Monarchiával, kimondva, hogy népei számára biztosítani kell a szabadabb fejlődés lehetőségét. De mit jelentett vajon ez a szabadabb fejlődés? Egy föderalista államalakulatot, ahogy azt Ferenc Ferdinánd gondolta, vagy, ahogy Edvard Benesék vélték: önálló államok létrehozását?
Ez nem volt világosan kifejtve a jegyzékben és ezért, erre vonatkozóan Károlyék további magyarázatot is kértek. De ezen túlmenően érdemi és egyértelmű választ nem küldtek Amerikába. S hogy miért nem? Mert 1918 elején a hadi helyzet még a központi hatalmak sikerét mutatta, és Károlyék még bíztak a győzelemben. Augusztusban azonban jelentős változás történt a harcmezőn: augusztus 8-a a német hadsereg fekete napja lett, egyetlen nap alatt szenvedett komoly vereséget a német haderő.
Ekkor már Hindenburg és Ludendorff, a német tandem is elérkezettnek gondolta a békekötést és megindultak a diplomáciai tárgyalások. Károly, a közös külügyminiszter, Burián István közreműködésével október 2-án küldte el azt a jegyzéket Wilsonnak, amelyben kijelenti, hogy elfogadja a januárban meghirdetett wilsoni pontokat.
Ám a levélre válasz nem érkezett Washingtonból, a háború pedig folyatódott. Ebben a bizonytalan helyzetben született meg Károly manifesztuma, amellyel az uralkodó és köre kedvező választ remélt a wilsoni elvek elfogadásán alapuló békekérésre is. A manifesztum gyakorlatilag egy alkotmánytervezet volt, amelyet, szokatlan módon, a Vezérkar főnöke, Arz Artur vezérezredes dolgozott ki.
A manifesztum kimondta a birodalom osztrák felének a föderatív átalakítását – azaz az egykor Ferenc Ferdinánd által is képviselt elképzelésre bólintott rá. Ám nem érintette Magyarország belső szerkezetét és nem vonatkozott a horvát–magyar viszonyra sem; vagyis nem érintette a magyar szent korona országainak az integritását.
Az 1918. október 16-án aláírt manifesztum másnap, a nyilvánosságra kerülését követően, robbant, mint egy bomba! Hiszen arra biztatta a nemzetiségeket – igaz, elviekben csak Ausztriára vonatkozóan –, hogy önálló nemzeti tanácsokat hozzanak létre. Ez a felhívás érintette a cseheket, az ukránokat a bukovinai térségben, a lengyeleket a galíciai területeken, és így tovább…
A nemzetiségek azonnal kijelentették, hogy nem állnak meg félúton: a Monarchia végét szeretnék, és már nem elégszenek meg a föderatív elképzeléssel: nemzetállamot akarnak. Kétségtelen, hogy ez a lehetőség is benne volt a manifesztumban, ám Károly és köre természetesen nem így gondolta és nem így akarta. Közben, két nappal később, megérkezett az amerikaiak válasza is, kinyilvánítva, hogy a kilenc hónappal korábban megfogalmazott pontok – a megváltozott körülményekre való tekintettel – már nem érvényesek.
Az amerikaiaknak ezt az üzenetét publikálták a korabeli újságok is. És hogy ez miért fontos? Mert így jutott el Károlyi Mihályhoz is, aki éppen akkor a Mátrában vadászott, és akinek látnia kellett, hogy a wilsoni pontok már NEM érvényesek. Vagyis téves az az elmúlt negyven évben, sőt egyes történészek által a mai napig hangoztatott vélemény, hogy lett volna alapja a wilsoni pontok alapján történő béketárgyalásoknak.
Ezt egyébként utólag Károlyi is elismerte az emlékirataiban, amelyben ugyanakkor mégis azzal mentegette magát, természetesen hamis módon, hogy az 52 milliós Monarchiára lehet, hogy nem voltak érvényesek, de egy független polgári Magyarországra még érvényesek lettek/lehettek volna.
„Alighanem ez a manifesztum volt Károly uralkodásának a legnagyobb hibája – adott hangot a véleményének az est előadója –, hiszen nagy belpolitikai botrány lett belőle, a birodalom néhány nap alatt összeomlott. A manifesztum nyilvánosságra kerülésével szinte azonnal kialakult az a nézet, hogy a kiáltvánnyal megszűnt a kiegyezés, megszűnt a Monarchia. De ez nem volt igaz, éppen azért, mert a kiáltvány csak a birodalom osztrák részére vonatkozott, csak azt a felét kívánta átalakítani.
Önmagában az, hogy a császár megváltoztatta a birodalmi alkotmányt, nem jelentette az 1722-1723. évi Pragmatica Sanctio rendelkezésének a megváltoztatását, az osztrák–magyar perszonáluniós rendszer létének a megkérdőjelezését, amit egyébként a magyar politikusok is elismertek.” Hasonló rendszerváltás már történt 1849-ben, 1859-ben, 1861-ben és 1867-ben, is, vagyis nem volt példa nélküli az októberi manifesztum.
„IV. Károly két éves uralkodásának a reformjai alapvetően bátor reformok voltak – noha lehet, hogy sokan nem így gondolják –, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a háború alatt, szerencsétlen körülmények közepette születtek meg. Egy olyan időszakban, amikor minden intézkedésnek nagyszabású és olykor fatális következményei lehettek mind a harctéren, mind a nagy nyomás alatt élő hátországban – foglalta össze az előadását a történész. – Amit Károly és Zita megpróbáltak a béketárgyalásokkal, a különbéke megkötésével 1916–1917-ben, annak is voltak konklúziói.
Utólagosan azt mondhatjuk, hogy a béke ügyének az előmozdításáért tett lépéseik jelentősek voltak, még ha ügyetlenül is intézték. A Sixtus-misszió sikere biztosíthatta volna a Monarchia fennmaradását, még ha esetleg megcsonkolt formában is.”
Rubóczki Erzsébet