Vendég: Dr. Batta András zenetörténész, egyetemi tanár
A Polgári Esték rendezvénysorozat júniusi vendége dr. Batta András professzor, a Zeneakadémia korábbi rektora, a Városligetben megépülő Magyar Zene Háza projekt szakmai munkacsoportjának a vezetője volt. Ez utóbbi minőségében, Varga Mihály pénzügyminiszter, a kerület országgyűlési képviselője meghívására érkezett a Klebelsberg Emlékházba és mutatta be az épület jövőbeni működtetésére vonatkozó elképzeléseit.
Az épületet, annak építészeti jelentőségét – a professzor előadását megelőzően – röviden vázolta dr. Gyorgyevics Benedek, a Városliget Zrt. vezérigazgatója. Elmondta, hogy a Budapest Liget Projekt keretében megépülő Magyar Zene Háza az épületre meghirdetett nemzetközi pályázat nyertesének, a japán Sou Fujimotónak a tervei alapján valósul meg, akit egyébként a The New York Times 2012-ben a világ leginnovatívabb építészének nevezett. A természetbe, a Városliget fái közé komponált, átlátható üvegfalú, hullámzó tetőzetű látványos épület alighanem önmagában is vonzza majd a látogatókat, de remélhetően azzal nagyívű programmal is, amelyet dr. Batta András és az általa vezetett munkacsoport dolgozott ki. Az est végére alighanem mindenki számára kiderült, hogy a zene változatos világát számtalan formában és módon bemutató Magyar Zene Háza egy minden mozzanatában rendkívüli intézmény lesz.
„Noha magánemberként nem vagyok „építkező”, ez már a harmadik alkalom, amikor belecsöppentem egy nagy, szinte történelmi jelentőségű épületnek a megújításába, illetve megépítésébe – indította az előadását a professzor úr. – Az első a Zeneakadémia felújítása, rekonstrukciója volt, a második a Zeneakadémia új épületének a megépítése. A Magyar Zene Háza pedig immáron a harmadik: ennek az épületnek legalábbis a tartalmát fejleszthetem. A Zeneakadémiához talán annyiban kapcsolódik, hogy annak a megújításakor a kulturális tevékenységet összekapcsoltuk az oktatási tevékenységgel. A Zeneakadémia korábban csak oktatási tevékenységet végzett, kulturálisra nem is kapott támogatást, azt mindig csak befogadóként végezte. Ám ha most megnézzük a Zeneakadémia koncertműsorát, ott egy nagyon élénk, csodálatos koncertéletet találunk, amit a Zeneakadémia maga menedzsel. De már ottani rektorként éreztem, hogy nem elegendő csak csúcsintézményeket vezetni, működtetni és létrehozni (gondolok a Zeneakadémiára, az Operaházra vagy a MÜPÁ-ra), hanem valamit kellene adni általában azoknak az emberek, különösen a fiataloknak is, akiknek a képzettségükből, az iskolázottságukból hiányzott- hiányzik a zeneoktatás, a zenének a megismerése. A Magyar Zene Háza, ha nem is mindenkinek – mert az kicsit gyanús lenne –, de sokak számára készül, és éppen ilyen céllal, ilyen megfontolások mentén. A ház nyitva lesz mindenki előtt, a Ligetben sétálók mintegy besétálhatnak ebbe az épületbe is, átsétálhatnak a házon. Üvegfalának köszönhetően fizikailag is, de átvitt értelemben is áttetsző lesz, mert nem egyszerűen egy koncertközpont épül – noha lesznek koncertek tartására tervezett terei is –, és nem is egyszerűen egy oktatási központ lesz – noha állandóan oktatni szeretnénk és ismerteket átadni –, hanem mindez együtt; benne régi és új ismereteket közlünk a zenéről, lehetőleg mindenkinek.”
Az előadó úgy fogalmazott, hogy a ház évi körülbelül kétszáz programmal vár 100-120 ezer látogatót. Hétvégeken családi programokkal várja az érdeklődőket és az egyéni látogatókat, de a külföldi turistákat is, akiknek a magyar zene történetén keresztül – amely dominánsan jelenik meg az egész házban – az európai zene történetéhez kapcsolódóan ígérnek látni és hallgatni valókat: az épület Kodály szellemében lesz magyar és európai. De a Magyar Zene Háza mindenenelőtt diákokat és általában gyerekeket, iskolai csoportokat vár, pótolni kívánva számukra mindazt a zenei tudást, ami az utóbbi évtizedekben a közoktatásból sajnálatos eltűnt. „Kedvet szeretnék csinálni a zenetanuláshoz, megmutatni az éneklés örömét, megismertetni a zene történetét – és mindezt élményszerűen; az élményátadás az alapvető gesztusa lesz a háznak” – hallottuk.
Kiderült, hogy gyakorlatilag nyolc éves tervezési folyamatról beszélünk az épület kapcsán: a pályázatot 2013-ban hirdették meg, és várhatóan 2021 negyedik negyedére készül el az az összesen tíz négyzetméteres ezer háromszintes épületet. Mára gyakorlatilag már el is készült a föld alatti legalsó szint, amely kiállítási térként szolgál majd. A földszinten koncerttermek és előadótermek lesznek, míg a ház zenei hanghullámra emlékeztető és a fák koronájába belesimuló különleges tetőzete alatt – amelyen itt-ott áttörnek és a magasba nyúlnak a liget fái is – a zenei felkészítő „élményórákat” fogják tartani. A mélyszinti térben lesz egy ezer négyzetméteres állandó kiállítási-, illetve egy szintén ezer négyzetméteres időszaki kiállítási tér, és egy úgynevezett hangdómot vagy hangplanetáriumot is kialakítanak. A földszinten helyet kap egy kb. 260 ülőhelyes (500-600 állóhelyes) és egy kisebb, 100-120 férőhelyes koncertterem, továbbá egy könnyűzenei digitális könyvtár is. A földszinthez kapcsolódik még egy szabadtéri színpad is, ahová főleg gyerekeknek és családoknak kívánnak hétvégi programokat szervezni. A legfelső szinten pedig úgynevezett „felkészítő terek” lesznek: a zenével való ismerkedés folyamata az iskolai csoportban érkezők számára itt, a tetőn kezdődik, majd innen mennek le a mélybe, az állandó kiállításra, ahol a zene történetét élményként élhetik át. „Egy olyan séta kezdődne – hallhattuk –, amely az ősi társadalmak zenéjétól a napjainkig vezet (de amelyből, az anyag sűrűsége” miatt, alkalmanként csak egy-egy szeletet lehet majd megismerni). A mélyben alakítjuk ki a hangok bolygóját, egy hangdómot, egy ténylegesen dómszerű építményt, amelyben különböző hangok lesznek hallhatók: a természet hangjai éppen úgy, mint a legkülönbözőbb zenék. A dóm egy nagyon erőteljes hallásélményt kínál majd, visszaadva a fülnek és a hallásnak a maga rangját, de egyben egy nagyon erőteljes vizuális élményt is nyújt. Ezt követően a gyerekeknek a földszinten egy élő hangversenyben lenne részük, amit fiatal muzsikusok, például zeneakadémisták vagy más fiatal zenészek adnának. Tisztában vagyok azzal, hogy az iskolát pótolni nem tudjuk, de azt meg tudjuk csinálni, hogy olyan impulzusokat adunk a gyerekeknek, amely után esetleg visszatérnek, netán elkezdenek valamilyen formában zenével foglalkozni” – fogalmazott Batta András, felidézve az általa is szervezett nagysikerű Virtuózok című komolyzenei versenyt, amely szintén sok gyereket ösztönözött zenetanulásra. „Nem tudunk, de nem is akarunk versenyezni a hagyományos zenei intézményekkel – jegyezte meg az előadó. – Nem az a feladatunk, hogy nagynevű művészeket meghívjunk. Azt szeretnénk, ha minél sokrétűbb zenéket tudnánk bemutatni. Számunkra az is zene, ha eljön egy erdélyi banda, vagy egy sváb fúvósegyüttes, vagy ha egy afrikai zenész megszólaltatja a hangszerét; nekünk az a legfontosabb, hogy az attitűd ismeretterjesztő legyen. Minden hangversenynek kell, hogy legyen valamiféle oktatási, tanítási üzenete. És ebben – azt gondolom – hézagpótló lehet a Magyar Zene Háza.”
Az intézmény több tevékenységi körét is felvázolta a professzor úr, ezek között alapvető az oktatási tevékenység. „Foglalkozásokat, rendhagyó énekórákat tervezünk, csoportos élménycsomagokat kínálunk az érdeklődőknek, turistáknak és bárkinek; a legkissebeknek például zenei játszóteret alakítunk ki. Kórusjáték néven énekfoglalkozásokat szervezünk – mert, ahogy Kodály megmondta, mindenki tud énekelni, nincs olyan, hogy botfülű – azoknak az amatőr kórusoknak, amelyek klubszerűen működnek, időről időre összejönnek és fiatal karnagyok vezetésével a szabadidejükben énekelnek. Az lebeg a szemem előtt, hogy az amatőr zenélést – amit egyébként senki nem karol fel – próbáljuk meg ösztönözni. Sokan tudnak jól zongorázni vagy egyéb hangszeren játszani, együtt zenélni – miért ne mutathassák meg magukat? De van egy másik felvetés is: nevezetesen, hogy sokan például csak később, úgy a negyvenes éveikben érnek meg a klasszikus zenére, és esetleg akkor szeretnének például megtanulni zongorázni. Talán tudnánk ilyen szolgáltatásokat is nyújtani, akár csoportosan oktatni ilyen érdeklődőket. De nem hagyományos zongoraóraként kell ezt elképzelni, hanem inkább társas együttlétként. Tehetségbörzét indítanánk: a fiatal tehetségek támogatása nagy cél, miként a zeneiskolák támogatása, a határon túli tehetségek felkarolása is, de akár kis falvak szerény körülmények között élő tehetségeinek is bemutatkozási lehetőség biztosítanánk. És természetesen beavatókoncerteket szerveznénk, és a világok zenéjét is bemutatnánk, ideális esetben a határon túlról.”
A Magyar Zene Házának tartalmát, működési programját és kiállítási tematikáját a Batta András vezette szakmai munkacsoport dolgozta ki, amelyben a legkülönbözőbb területekről érkező szakemberek vettek és vesznek részt, kisebb tematikus csoportokban: a legkülönbözőbb műfajhoz kapcsolódó zenészek, zenetörténészek, pedagógusok épp úgy, mint a kiállítás megjelenítésén, vizuális és hangzó effektjein dolgozó szakemberek. Az általuk kidolgozott állandó kiállítás koncepcióját foglalta össze az est előadója. „A közösséget összekovácsoló ősi zenétől indulunk el, abból az időből, amikor köveket, fadarabokat, dobokat használva születik meg a zene. Ez a nem leírt zene időszaka, amelynek a gesztusait a későbbi népzenék őrizték meg. Az ezt követő időszak zenetörténetét több fázisban mutatjuk be. Az első az Isten és zene – a középkor és a reneszánsz zenéje. Különös hangsúllyal a középkorra, amikor az Istent szólítja meg a zene. Az úgynevezett nagy zene az Isten dicsőségét szolgálja, a zene írásbeliségétől kezdve a többszólamúság csodájáig. A következő fejezetben a zene az Embert, az emberi szenvedést, az emberi költészetet fejezi ki. Ez azért érdekes, mert évszázadokon keresztül a zene nem nagyon ábrázolta az emberi szenvedést. Nagyjából az 1600-as évek körül érkezett el az a pillanat, amikor ez megjelent, és ezt hívták operának, amely emberi történeteket zenésít meg. Ezt a nagyjából kétszáz éves időszakot a nagy zenei egyéniségeknek a korszaka követi a 18-19. században. Kiderül, hogy miképpen emelkedik a művész a társadalom egyre magasabb rétegeibe, illetve alakul ki a zsenikultusz vagy, ahogy ma mondanánk, a sztárkultusz – gondoljunk Beethovenre vagy Liszt Ferencre. Majd eljutunk a 20. századig, amelynek a koncepciójával – hogy milyen egységes vezérelv mentén haladjunk benne – sokat küzdöttünk. Ez a zenetudomány és az zene technikai forradalmának az időszaka, amikor kísérleteznek a zenével, a hangokkal, az impulzusokkal, változnak a technikai eszközök, tökéletesednek és újak jelennek meg. De többek között ez Bartók és Kodály világa is. A kiállítás megjelenítésében arra törekedtünk, hogy mindenki megtalálja azt, ami érdekli, hogy személyre szabott legyen és egyben általános élményt is nyújtson. A kulcsszó az élményszerűség, a legújabb generációkat ezen keresztül lehet megszólítani, és ez a vezérelv vonul végig a kiállításon is.”
A kiállítás tematikáját részletesen is felvázolta Batta András. „Az legelső részben egy sűrű erdő jelenik meg, és benne egy dobegyüttes, amit egyszerre többen is meg tudnak szólaltatni: az így előcsalogatott zenét különböző vizuális effektek kísérik majd. Itt a mágiáról van szó, a zene teremtéséről és megjelenítéséről. Ezt követi a magyar népzene, amit egy emberpárnak a sorsában, a születéstől a halálig, a bölcsőtől a sírig tartó népzenei témákon keresztül mutatunk be. A születés- és gyerekdalok, a szerelmi énekek, a sorsot bemutató dalok – küzdelmek, katonaság, vándorlás, bujdosás, és így tovább –, egészen a sírig.
A következő etap már a mérhető időt, a történelmi időszakot mutatja, elsőként az isten és a zene tematikában. Itt megjelenik a gregorián és annak népzeneként való terjedése. Évszázadokon keresztül úgy élt a gregorián, mint a népzene, szájról szájra, szerzetesről szerzetesre, generációkról generációkra terjedt. Majd egy idő után, úgy a 8-9. század körül lejegyezték: feltűnnek könyvökben, ami a kiállításon egy iniciálé-kapuként jelenik meg. Ezen áthaladva játszunk a zenei írással: ez azért érdekes, mert amikor elkezdték elfelejteni a gregoriánt, akkor kiált az egyik szerzetes kézjelekkel emlékeztette a többieket a dallam vonalára. Ezeket a kézjeleket, az úgynevezett neumákat először teljesen szűz, vonalrendszer nélküli papírra jegyezték le. Ez kapott később hangmagasságot, vagyis a kézjelekből lettek a hangjegyek, a hangmagasság megjelölésére a vonalrendszer szolgált. Így alakul ki az európai zeneírás. Ezzel szinte egyidőben – amikor már ritmust is tudtak jelölni, mert ritmust sokáig egyáltalán nem tudtak jelölni – ez párhuzamba került a többszólamúsággal. Azt kell megéreztetni, hogy miképpen lesz az egyszólamból kétszólam, ami az európai zenében egy óriási nagy látás volt. Ezt pedig úgy tudjuk érzékelhetővé tenni, hogy egy templombelsőben belépve a felcsendülő egyszólamra, ahogy a térben is előre haladunk, egyszer csak ráénekel egy másik szólam. Ezt nagyon szuggesztíven szeretnénk érzékeltetni, hogy az a gyerek, aki ezt hallja és átéli, soha ne feledje el, hogy a többszólamúság milyen nagy dolog.
A következő lépés a 16. század végén kezdődik. Ekkora már sokan énekelnek, sokszólamban. Nagy drámai váltás következik, amit a kiállításon Orfeusz drámája érzékeltet: egy ember, egy zenélő, lanton játszó ember tragikus története, aki a halott felesége után alászáll az alvilágba. Ezt, illetve ehhez hasonló drámai sorsot korábban nem zenésítettek meg, nem érdekelte a drámai történet a zenét, a zeneszerzőt. De az első operákban megtörtént ezeknek a mély és tragikus érzelmeknek a zenei ábrázolása. Részben ezt szeretnénk bemutatni, részben a kottanyomtatást és annak a fantasztikus hatását, részben a hangszereknek a csodálatos fejlődését. Mindezt interaktívan módon: meghallgathatóan, képeken is megelevenedően, sőt, egy korabeli nóta kottájának a kinyomtatásával.
Az újabb egység a Művész megjelenése a történelem színpadán. Az utazó, vándorló, olykor lakáj sorban működő, majd mind inkább öntudatra ébredő művészé. Az évszám 1781, amikor Mozart kirúgatja magát az érseki szolgálatból. Ez egy szimbolikus gesztus, ő lett az első polgári származású szabadúszó, önmagát eltartani képes zeneszerző. Valóban rengeteg pénzt keresett, nagyon jól megfizették – az más kérdés, hogy luxusmódon élt, szerencsejátékot játszott, elszórta a keresményét és szegényen, nagy adósságokat hátrahagyva halt meg. A kiállításon Mozarttal, aki nagy utazó volt, járjuk majd be Európát: egy nagy terepasztalon halad majd a postakocsija, eljut minden jelentős zenei központban, ahol megismerkedett mindenkivel és minden zenei áramlattal. Ezen utazás során ismerhetjük meg a 18. század zenéjét. De szerepet kap Bach is, akinek a zsenialitását egy orgona segítségével kívánjuk bemutatni, mégpedig úgy, hogy a hangszer bizonyos regisztereit kihúzva, vagy a billentyűzetét megütve Bach életével és zenéjével kapcsolatos témák jelennek meg. Eszterháza is előkerül, az első központ – amely Haydnnak köszönhetően, aki harminc éven keresztül itt élt – a magyar zene történetében jelentős szerepet játszott. Egy asztal jelenik majd meg a térben, körülötte négy székkel, amelyek egy vonósnégyest szimbolizálnak. A vonósnégyes műfaját Haydn találta ki Eszterházán. Ha négy ember leül az asztal köré, megszólal mind a négy szólam, ha csak egy, akkor egy szólam. Ez egész olyan, mint egy társalgás, négy művelt embernek a társalgása. Beethovennek pedig majd a „fejébe” megyünk be, az ő belső hallását és vízióit, belső zsenialitását vetítjük ki abban a zenei szobában, amelybe majd belépünk.
A korban megépülő operaházakat sokféleképpen lehet bemutatni: megjelennek jelmezek, fontos operaszereplők a hozzájuk tartozó zenével kísérve… Épületként a budapesti Operaház félbevágott makettjét állítjuk ki, amelyen meg lehet figyelni, hogyan is működött egy operaház. A Himnusznak egy szentélyt alakítunk ki, amelyben azokat a nagy pillanatokat kívánjuk érzékeltetni, amikor meg szokott szólalni a himnusz, amitől elérzékenyülnek az emberek, így filmeket, kollázsokat lesznek láthatók nagy sport- és politikai eseményekről, megmutatva, hogy akkor és ott mit jelentett a himnusz felcsendülése. Liszt Ferenchez egy gépzongorát, szellemzongorát rendelünk, mintha ő zongorázna, és a zongoráján megszólal Európa zenéje, ami annyiban valós is, hogy ő mindenféle zenét átírt és eljátszott. Ezen keresztül mutatjuk be a kapcsolatait, az attitűdjét, az életét.
A 20. század bemutatása három fontos részből áll. Az egyik Bartók és Kodály varázsszobája, amelyben tárgyak lesznek, amelyek megszólalnak. Itt meg akarjuk mutatni a kintek és a bentek világát, a Kékszakállú herceg mély pszichológiáját és meg akarjuk mutatni a természetnek a végtelenségét, amit Bartók és Kodály ugyan más-más módon, de imádott. Mindezt egy budapesti lakás miliőjében kialakítva. De meg szeretnénk mutatni a népzene feldolgozását, hogy miképpen válik a népzenei élmény, a népzene felfedezése egy zeneszerző saját nyelvévé. Mindezen folyamatot egy népi szőttesbe „szőve”, vizuálisan megjelenítve is kínáljuk, így a látogató ezt áttételesen is megérezheti. Náluk fontos lesz még a pedagógia tevékenységük érzékeltetése is: Kodálynál az oktatás és a kórus, Bartóknál pedig a hangszeres zenén keresztüli oktatás.
A 20. század zenei kísérletezései, pontosabban fogalmazva felfedezései, Sárik Lászlónak is köszönhetően kerülnek bemutatásra. A hangok rendszerétől kezdve (Schönberg) az univerzum felfedezésén át (Messiaen, Mahler), egy teljesen új zenefilozófia megjelenéséig (John Cage). De ebbe belefér majd például Debussy is, akinek Felhők címmel komponált zenekari tételét az égen úszó felhők inspiráltak. Amikor az 1890-es évek elején megírta ezt a művét, egy hihetetlenül szokatlan gesztusnak minősült, hiszen akkor többek között Wagner tragikus történetei jellemezték a zenei világot. Ezeket a 20. századi felfedezéseket még hosszan lehetne sorolni. Ezek közül jónéhány laboratóriumi mozzanatot mutatunk be, amelyekben el lehet majd mélyedni.
A kiállításnak van egy nagyon hangsúlyos része, amely a populáris zene történetét dolgozza fel. Ebbe beletartozik, hogy miképpen válik a technikai eszközök segítségével a zene a tömegek zenéjévé. A populáris zenének különböző korszakai vannak: a rádió, a hangosfilm, a lemez, a tévé, a filmzene, majd a szintetizátor, a video stb., sőt az MTV jelentőségéről sem feledkezünk meg. Felvillantjuk a legkülönbözőbb könnyűzenei korszakokat, eljutva egészen a máig, amikor gyakorlatilag minden egyszerre és egymás mellett létezik. Egy olyan teret kell elképzelni, amelyben a fejünk felett ott a csillagos ég, és ott van a mai kor, a nagy káosz, korunk felhője. Ebből bármikor és bármi lehívható korunk eszközeivel: a 13. századi egyházi zenétől, az afrikai népzenén át a Queen együttesig… Mindezek után a kiállítás lezárásának – legalábbis úgy gondoltuk – nagyon egyszerű, közvetlen gesztusnak, emberinek kell lennie, olyannak, ahogyan egy anya dúdol egy altatódalt a gyermekének.”
Az előadó kitért arra is, hogy az időszaki kiállításokat milyen koncepció alapján gondolják megrendezni, illetve befogadni. „Az időszaki kiállítások tere alkalmas lesz arra, hogy bizonyos részleteket kiemeljünk az állandó kiállításból és fókuszba helyezzük, illetve hogy befogadjunk izgalmas utazókiállításokat, amelyek napjainkban gyakran mint látványos show-k járják a világot. Az első időszaki kiállítás a magyar könnyűzene történetét mutatja majd be 1957-től 1993-ig. 1957-ben készült az első hazai rockzenei felvétel, Bill Haley-nek a Rock Around The Clock című számát rögzítették egy Rottenbiller utcai stúdióban, de ebben az évben alakul meg a Benkó Dixilend is, míg az 1993 az első Sziget Fesztiválra utal. A könnyűzenének rengeteg aspektusa van – politikai, társadalmi, a közönséget érintő… A korszaknak a lelkét tükrözi, az akkori fiataloknak a viszonyulását mindehhez.”
A Bachon és Mozarton nevelkedett Batta András őszintén ismerte be, hogy őt fiatal korában egyáltalán nem érdekelte a könnyűzene, de a Magyar Zene Háza programjának az összeállításakor rengeteget tanult a könnyűzene-történetészektől, illetve felidézte egy több évvel ezelőtti Presser-koncerten átélt élményét is. Akkor döbbent rá arra, hogy ezek a zenék menyire benne élnek az emberekben, hogy egy ország ismeri és énekeli a korszak dalait. Ezt a tényt pedig semmiképpen nem lehet figyelmen hagyni, amikor a Magyar Zene Házának a programján dolgozik az ember – fejezte be előadását a professzor.
Rubóczki Erzsébet