(1881- 1932)
(Budapest, 1881. július 25. – Budapest, 1932. február 23.) műépítész, kertművész.
A József Műegyetem középítéstani tanszéke tanársegéde (1903–1908), a budapesti Kertészeti Tanintézetben a kertépítés és kertművészet r. tanára (1908–1932) és igazgatója (1918–1923). Az Országos Magyar Kertészeti Egyesület tagja, kertépítészeti és kertművészeti szakosztályának elnöke.
Fia, ifjabb Rerrich Béla olimpiai ezüstérmes párbajtőrvívó.
Rerrich Béla építészeti tanulmányait a budapesti Műegyetemen végezte. Egyik jeles tanára Pecz Samu volt. Jeles építészeket, s építész tanárokat képzett, köztük Arvé Károlyt, Nagy Károlyt, Sándy Gyulát és a szegedi Dóm téregyüttes megalkotóját Rerrich Bélát.[1] Rerrich építész volt, s egyben kiváló belső építész és a kerttervezés főiskolai tanára. Kertépítészként is dolgozott, tervezett kisebb házikerteket, díszes geometrikus kerteket és parkokat, falikutakat.
A kerttel, mint az építészeti alakítás tárgyával és mint feladattal 1881-ben, első Angliai tanulmányútja során találkozott. Második szakmai tanulmányútja már kifejezetten ezt a célt szolgálta: megismerni a kertépítészeti alakítás műfaji sajátosságait. 1907-ben Versailles-be utazott, hogy kertművészetet és kerttervezést tanuljon. Versailles-i tanulmányai mellett Párizsban, Édouard André kertépítész műtermében dolgozott, hogy gyakorlati tapasztalatokat szerezzen. Ezt követően visszatért Angliába és Thomas Hayton Mawson(wd) kerttervező műhelyében kertépítészeti terveket készített.
Rerrich oktató és tervező munkájában szakított a korra jellemző gyűjteményes kertek modorossá vált sematizmusával. Ő volt a mértani kert megteremtője és elterjesztője Magyarországon, s ezzel a modern európai kertművészet hazai előfutára, akinek elévülhetetlen érdeme, hogy munkája révén a hazai kerttervezés és a kertművészet oktatása ma is lépést tart az európai fejlődéssel. Munkája azonban nemcsak egy stíluskorszak megjelenéséhez kötődik. Általános érvényű megállapítása, hogy „az építészet és a kertművészet lényegét tekintve ugyanaz: alakítás a térben, téralkotás. Az anyag és a kivitelezés különböző, de az alakításhoz szükséges gondolkodási folyamat és a kifejlesztés elvei azonosak”.
Rerrich kertjei szabályos, mértani formákba szerkesztett, tiszta, áttekinthető alaprajzon épülnek fel, amelyet a növényzet mintegy térbeli keretbe foglal. A növényalkalmazás egységességével követi a szabályos alaprajzi formákat és határozott, markáns jelleget ad a térkompozíciónak.
Valójában a tájépítészet hazai úttörője Rerrich Béla, nemcsak önmagában az épületek, s azok célszerűségére és esztétikai megjelenítésére helyezte a hangsúlyt, hanem arra is, hogyan illik bele az épített környezet az adott természeti- és emberi kulturális környezetbe. Kertművészeti alkotásai meghatározó szerepűek voltak a kora modern hazai kertépítészetének formálásában és a kerttervezés oktatás megalapozásában.
Forrás: Wikipédia, Nemzeti Örökség Intézet
http://epiteszforum.hu/ko-kert-rerrich-bela-epitesz-es-kertmuvesz-18811932
Rerrich Béla építész, az ezernyolcszáznyolcvanas évek nagy nemzedékének képviselője, mintha tudatosan készült volna élete főműve, a szegedi Dóm téri épületegyüttes megalkotására. A megbízást olyan pályázaton nyerte el, melynek programja annak a gondolait fogalmazta meg, aki zsűri elnöke is volt – nem más, mint Klebelsberg.
Borvendég Béla írása
Páratlanul szerencsés konstelláció két kimagasló képességű férfi találkozása, egymásra ismerése és barátsága. Gróf Klebelsberg Kuno, aki 1926-ban lett Szeged képviselője, már a két magyarországi egyetem alapításával is beleírta volna magát a magyar kultúra történetének aranykönyvébe. Azt vallotta, hogy az ország tartós fennmaradása csak a műveltségre alapozva biztosítható, és ez a gondolat időszerűbb üzenet, mint volt valaha is.
Rerrich Béla építész, az ezernyolcszáznyolcvanas évek nagy nemzedékének képviselője, mintha tudatosan készült volna élete főműve, a szegedi Dóm téri épületegyüttes megalkotására.
A megbízást olyan pályázaton nyerte el, melynek programja annak a gondolait fogalmazta meg, aki zsűri elnöke is volt – nem más, mint Klebelsberg.
Klebelsberg volt az a férfi, aki felismerte, hogy a műveltség az az alap, amire az anyagi erőforrásaitól megfosztott ország jövőjét építeni lehet és kell. Önmagában is korszakos tette volt a Csehszlovákiából és Romániából elüldözött magyar egyetemek Debrecenbe, illetve Szegedre történő letelepítése. Ám ugyanilyen fontos, ahogyan az új univerzitásokat elképzelte. Létrehozásukkal Budapest hirtelen föllépő túlsúlyát is mérsékelni akarta. Szeged esetében egy jövendő magyar Cambridge vagy Oxford lehetősége lebegett a szeme előtt. Egy magyar egyetemi (nagy) város, ahol például egy Angliából hazahívott professzor is jól érezheti magát, mert nem csak jól fölszerelt laboratórium, de gondozott teniszpályák is várják.
Ugyanakkor jól látta, hogy az egyetemek csak akkor tölthetik be hivatásukat, ha a tanyavilágba született gyerekek is eljuthatnak az elemi iskolába, majd onnan a kisvárosok polgári iskoláiba, vagy a nagyobb városok gimnáziumainak padjaiba. A 3000 iskolai tanterem felépítése példa nélkül álló vállalkozás és a demokrácia irányába tett határozott lépés volt.
Klebelsberg kiemelkedő szervezőkészségének és tekintélyének köszönhető, hogy elgondolásainak megvalósításához meg tudta szerezni mind a politikai támogatást, mind a pénzügyi forrásokat
A Nagy Víz után újjáépített Szegedben Klébi (ahogy a szögedi nemzet már akkor bizalmasan becézte) egy kétszázezer lakosú magyar nagyváros lehetőségét látta, mely kínálja magát az elképzelt egyetemi város szerepére. Múlhatatlan érdeme, hogy belátta, az egyetemi épületeket összehangoltan, egymáshoz kapcsolódóan, együttesként kell megvalósítani, és ehhez a város támogatásán túl meg kell nyernie azt a katolikus egyházat is, amelynek püspöksége Romániából áttelepülve ezt a várost választotta székhelyéül.
Rerrich építészhallgatóként ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik a kései szecesszióért hevült. Ízlése konzervatív, de az újat, a letisztultat kereső lévén túllépett a német ízlésvilágon, és a francia valamint az angol gondolkodás és formaalkotás vonzotta.
A Dóm térre kiírt pályázat átütő sikert hozott számára. A zsűri – melynek elnöke maga Klebelsberg volt – az erős mezőnyt látva (amiben ott volt a neobarokk professzora Wälder Gyula is) felismerte, hogy Rerrich értette meg legjobban az építtető városépítészeti szándékát. A tér felé egységes, nagyvonalú – mondhatni hagyományosan tagolt – téglaarchitektúrát javasolt, míg az ebbe bele nem illeszthető belső tereket az U alakú épületkomplexum hátsó síkjából kiléptetve helyezte el.
Az eredeti tervek azt tanúsítják, hogy térkompozíciója módfelett tudatos. Arányai és tagolása precízen igazodik a Fogadalmi templomhoz, az épület pedig érzékenyen mintázott, kifinomult – a tégla lehetőségeinek virtuóz alkalmazását felvonultató – megoldásokat mutat. Azzal pedig, hogy a harmadik szintnél a belső terek megkívánta ablakosztás függetleníti magát a két alsó szint formális fegyelmétől, a homlokzat élettelivé és egyedivé válik.
A művet megszületése idején, mint szokásos, több irányból is bírálták. Akadtak, akik a Stockholmi városháza lekoppintásának ítélték – megfeledkezve arról, hogy míg az lényegében egy jól definiált belsőudvaros épület, addig itt városi térről van szó, amit a felső szintek magasságában zárt térfal, a földszinten viszont helyenként fellazuló térszövet vesz körül. A mű születése idején már létezett a CIAM, amelynek magyar tagjai közül többen szintén lehurrogták az alkotást. Ugyanakkor a köztudottan eltökélt modernista Borbíró Virgil melegen üdvözölte és egyszeriségét Feszl Vigadójához hasonlította. Az együttesnek mindenesetre híre ment, és a RIBA az építészt tiszteletbeli tagjának választotta.
A Dóm téri együttes sajátos és beskatulyázhatatlan építészeti megnyilvánulás. Egyenes ágon kötődik a romantikához, egyszerre hordoz mediterrán és észak-európai vonzódásokat, de jelen van benne a modern gondolkodás funkcionalitása is. És nem utolsó sorban azzal, ahogyan a Fogadalmi templom örökölt jelenlétére válaszol, elszakíthatatlanul kötődik a helyhez és a városhoz. A magyar építőművészet időálló, abszolút értéke.