Károlyi Árpád vagy Árpád von Károlyi (Pest, 1853. október 7. – Budapest, 1940. október 26.) 1875 és 1933 között Ausztriában élő és tevékenykedő magyar történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia rendes, majd tiszteleti tagja. Jelentős eredményeket ért el a 16–17., valamint a 19. századi magyar és erdélyi történelemre vonatkozó bécsilevéltári források feltárásában és közreadásában. 1909 és 1913 között a bécsi Házi, Udvari és Állami Levéltár, 1920 és 1928 között a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója volt.
Károlyi István (1806–1859) gyermekkönyvíró, pedagógus, jogász fia.
A nagykőrösi gimnázium elvégzése után, 1871 és 1875 között jogi tanulmányokat folytatott a Pesti (1873-tól Budapesti) Tudományegyetemen. Ezt követően 1875-től 1877-ig ösztöndíjjal történelmi, oklevéltani és paleográfiai előadásokat hallgatott a bécsi Osztrák Történetkutató Intézetben (Institut für Österreichische Geschichtsforschung). 1877-től a bécsi Házi, Udvari és Állami Levéltárban (Haus-, Hof- und Staatsarchiv) alkalmazták tisztviselőként, ezzel párhuzamosan 1880-tól a Budapesti Tudományegyetemen oktatott a 16. századi magyar történelem magántanáraként. 1893-ban ez utóbbi egyetemről kapott felkérést a Salamon Ferenc halálával megüresedett magyar történelmi tanszék vezetésére, de ugyanekkor nevezték ki osztálytanácsosi rangban a bécsi levéltár második aligazgatójává, így az egyetemi katedráról lemondott. 1897-től levéltári első aligazgatóként tevékenykedett Bécsben, 1907 után udvari és miniszteri tanácsosi rangban. 1909-től 1913-as nyugdíjba vonulásáig a bécsi levéltár igazgatói feladatait látta el. 1920 és 1928 között az általa szervezett Bécsi Magyar Történeti Intézet első igazgatója volt, 1924-től címzetes államtitkári rangban. 1933-ban végleg hazatelepült Budapestre.
Munkássága
Történészi munkássága a korábban ismeretlen, Bécsben őrzött magyar vonatkozású levéltári források felkutatására irányult. Módszeres tanulmányaiban konzervatív, pozitivista felfogással dolgozta fel a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség kora újkori, 16–17. századi történelmének több kérdését, a török- és Habsburg-ellenesküzdelmek múltját. Egyebek mellett behatóan foglalkozott a mohácsi csatavesztést követő 1526–1538-as belháborúval, I. Ferdinánd 1542. évi hadjáratával, a Bocskai-féle 1604–1606. évi felkeléssel, Budavár 1686-os visszavívásával, a korabeli abszolutista hatalmi politikára jellemző hűtlenségi perekkel és a magyar rendi alkotmány1673-as felfüggesztésével. Közreadta a korszak több jeles alakjának – például Fráter György és Nádasdy Tamás – levelezését, naplóját vagy a forrásokból kibontakozó életrajzi részleteit. Akadémiai székfoglalói témájául is a korai újkor magyarországi és erdélyi köztörténelme szolgált (Illésházy István hűtlenségi pöre, 1881; Bocskayszerepe a történetben, 1898).
A bécsi levéltárakban található kamarai iratanyagok 1919. évi hozzáférhetővé tételét követően érdeklődése a 19. századi magyar történelem felé fordult, behatóan foglalkozott Széchenyi István és Batthyány Lajos államférfiúi tevékenységével, a szabadságharc jog- és alkotmánytörténeti vonatkozásaival.
Levéltárosként jelentős eredményei közé tartozott a bécsi udvari levéltár anyagának rendezése. Neki köszönhetően alkalmaztak a bécsi levéltárban több fiatal magyar történészt, akik személyes irányítása alatt, alapos forrásismerettel felvértezve indultak el a tudományos pályán (pl. Szekfű Gyula és Eckhart Ferenc).
Könyvei és forráskiadványai mellett rendszeresen jelentkezett történelmi tanulmányokkal a Századok, a Budapesti Szemle és a Történeti Tár lapjain. 1885 és 1917 között az ő szerkesztésében jelent meg a Magyar országgyűlési emlékek kilenc kötete, 1931 és 1935 között a Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyvét szerkesztette.