Déri Frigyes (Bács, 1852. dec. 10. – Bécs, 1924. okt. 27.): gyáros, műgyűjtő. 1873-ban családjával Bécsbe költözött, ahol selyemgyárat létesített. Jövedelmét értékes könyvtárra és műgyűjteményre fordította. 1916-ban megvásárolta Baján a ferencesek 5 holdas parkját, és ott közművelődési könyvtárat állított fel. 1920-ban 50 000 darabból álló és 1o millió aranykoronát meghaladó értékű régészeti, képzőművészeti, numizmatikai, könyv- és kéziratgyűjteményét Bajának akarta adományozni, de az I. világháború után ez Debrecenbe került. A műkincsek befogadására 1928-ban megépítették a róla elnevezett múz. épületét.
Déri Frigyes Bácskában született. Apja, Déri Károly (Deutsch Mór) fiatal korában katonai pályára lépett, majd gazdálkodással és kereskedelemmel foglalkozott. Úgy gondolhatta, hogy a társadalmi fölemelkedés a tanulás által lehetséges. Épp ezért egy idő után nem Bácsban, a birtokai központjában élt családjával, hanem átköltözött a gyermekei oktatását lehetővé tevő Bajára. A 70-es években Bécsbe költöztek, s a nagy átkeresztelkedési hullám idején elhagyták eredeti hitüket. Déri Frigyes 1882-ben, testvérei a nyolcvanas évek második felében tértek át római katolikus hitre. Az 1880-as években vették fel a Déri családnevet.
Az apa mind a hét gyermekét taníttatta. Testvérei között művelődéstörténeti és tudománytörténeti szempontból jelentős személyek találhatók: Déri Kálmán festőművész és Déri Miksa mérnök, feltaláló. Déri Frigyes a kereskedelmi érettségi után 1873-ban 21 évesen került Bécsbe, ahol részben textilipari szakiskolát végzett, részben textilgyárakban szerzett gyakorlati tapasztalatot. 1878-ben pedig a Ruhr-vidékre, Krefeldbe ment tanulmányútra, ami a textilipar egyik legjelentősebb központja volt Németországban. A gyártástól a kereskedelemig olyan tapasztalatokat szerezett, melyeket később textilgyárai működtetésében kamatoztatni tudott.
Déri az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legsikeresebb és szakmailag legelismertebb textilipari vállalkozójává vált. 1878-ben őt küldte ki az osztrák kereskedelmi és iparkamara a párizsi világkiállításra. 1879-ben pedig a magyar kereskedelmi miniszter kérte föl, hogy segítsen eldönteni, helyes úton jár-e a magyarországi selyemtenyésztés. Az 1880-as évek elején hozta létre morvaországi selyemgyárait. 1882-ben Carl Liebermannal volt közös gyára, 1884-1922 között pedig egyedül irányította vállalkozását. Jelentős vagyonra tett szert, amely lehetővé tette a számára, hogy a művelődés iránti igényeit, mely főleg a műgyűjtésben mutatkozott meg, kielégítse. Nem a jó, hanem az értelmes és hasznos élethez kellett a vagyon és a pénz.
A családi nevelés a polgáreszményeket plántálta belé: takarékosságot, szorgalmat, jótékonykodást, polgári öntudatot és honpolgári hűséget. Takarékosan bánt a pénzzel. Szívesen adakozott. Az Ecce homo jótékony célú kiállításával segítette a Menekülti Hivatalt. Támogatta a bajai közművelődési könyvtár megépítését, a Jókai-szobor felállítását, a Benczúr album kiadatását, a Szépművészeti és Néprajzi Múzeumot és a debreceni Református Kollégiumot. Szerény volt, mindig elhárította magától a kitüntetéseket és az őt köszöntő ünnepségeket: „magamnak semmi vágyódásom nincsen az ünnepeltetésre”. Ugyanakkor nem hiányzott belőle a polgári öntudat. 1920 októberében Bécsbe utazott vissza, amikor Budapesten egy osztrák csendőrtiszt németül szólította fel az utasokat önmaguk igazolására. Déri felháborodva írta az engedelmeskedő magyar utasokról: az osztrák „közönség semmi esetre meg nem tűrné, hogy a vonatot kísérő magyar csendőrtiszt tőlük az igazolványokat magyar szóval követelné”.
Déri a polgárság azon részéhez tartozott, akiket megérintett a századforduló műgyűjtő szenvedélye. Kezdetben stájerországi kastélyát saját és felesége kedvére rendezte be „múzeumnak” Makart stílusában. A műtárgyak és gyűjtemények lakásokban való elhelyezése a 19. században jött divatba Hans Makart osztrák festőművész 1870-ben berendezett bécsi műterme enteriőrjének a hatására. Az áttekinthető, egységes stílusú szobabelsőket ekkor különböző korokból származó tárgyakkal túlzsúfolt elrendezés váltotta föl. Dérit a kortársaihoz hasonlóan az a cél vezette, hogy minél pompásabban és minél gazdagabban rendezze be kastélyát. A visszaemlékezések szerint gondolkodásában felesége, Brix Lujza 1910-ben bekövetkezett váratlan és korai halála után történt változás. Eladta stájerországi birtokát, ahol „több mint 20 szerencsés évet töltött”, s megvált műtárgyai többségétől.
1912-ben kezdett újra gyűjteni. Ekkor már olyan gyűjtemény kialakítására törekedett, amelynek darabjai jelentős tudományos értékkel rendelkeznek, s az emberi művelődés és civilizáció fejlődésének lenyomatai. A tárgyak díszítő funkciója helyett ismeretértékük lett a fontos. Déri ugyan egyre járatosabb volt a műtárgyak világában és a műkereskedelemben, de a gyarapításban mindig szakemberek véleményére támaszkodott. Viszonylag gyorsan jelentős gyűjteményre tett szert. 1916-ban a műtárgyak értéke 239.000 korona volt, 1919-ben pedig már meghaladta a 15 milliót, a tárgyak száma pedig leszámítva a könyveket, kéziratokat, metszeteket és érmeket az 5000 darabot. Déri eközben igazi hozzáértővé, jó ízlésű és érzékű műgyűjtővé vált. Olyannyira, hogy bár kikérte szakértők tanácsait, de maga készített el gyűjteménye illusztrált katalógusát, melyet 1922-ben meg is jelentetett. A bevezetőben egyaránt fordult laikusokhoz és tudósokhoz. Célja ugyanis az volt, hogy gyűjteménye bemutatásával és megismertetésével mindenki gyarapíthassa tudását. Nemcsak a tudományt, a nemzetét is szolgálni akarta: „A magyarság iránti igaz szeretettel és jóakarattal adom át az ideiglenes lajstromot a nyilvánosságnak”.