Vissza az Aranykorba! Neoklasszicizmus az 1920-1930-as évek magyar művészetében

Előadó: Dr. Bellák Gábor művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa

Dr. Bellák Gábor művészettörténész a két világháború közötti magyar művészetet bemutató sorozatának a második előadása az úgynevezett aranykori tematikát, és az azt megjelenítő neoklasszicista áramlatot mutatta be. A témával a hazai művészettörténész szakma mintegy húsz esztendővel ezelőtt már behatóan foglalkozott.

2001-ben, a Magyar Nemzeti Galériában rendeztek egy kiállítást Árkádia tájain címmel, amely az éppen most tárgyalt korszak neoklasszicista tematikáját dolgozta fel. Érdemes innen elindulni és felvetni, hogy vajon miért Árkádia tájain lett az akkori kiállítás címe, de érdemes azt is boncolgatni, hogy vajon miért vált ez az irányzat oly karakteressé a két világháború közötti évek magyar festészetében. Ezeket a kérdéseket tette fel az előadó és válaszolta meg őket az est végére.

„Kezdjük Árkádiával – indította el előadását a művészettörténész. – Az ókori Görögországban, a Peloponnészosz (akkor még) félsziget közepén, a tengertől távol, a magas hegyek között elterülő vidéket nevezték Árkádiának. Árkádiára már a késő ókorban is, és attól kezdve mindig úgy tekintett a világ, mint a klasszikus természethez kötődő életformának a szigetére, ahol az emberek pásztorkodnak, békében, egy idilli létállapotban élnek az őket körülvevő természettel.”

Nem véletlen – tudtuk meg ­–, hogy az ókori Árkádiát gyakran említették együtt, gyakran egymás szinonimáiként is, az úgynevezett aranykorral, azzal a korszakkal, amikor az ember harmóniában élt a természettel és mintegy paradicsomi állapotban leledzett. Ilyen korszakok márpedig kizárólag a múltban fedezhetők fel – gondolták az emberek mindig –, amikor minden szebb és jobb volt, mint az, amelyben éppen akkor éltek. „Minden korszaknak volt/van egy elképzelése arról, hogy mikor lett volna/lenne jó élni – jelezte az előadó. –  Ezeket aranykori nosztalgiának is nevezhetnénk.” Európában a reneszánsz idején erősödött fel először ez az aranykor utáni vágy, a 15-16. század embere fordult először tudatosan a múltba és merített onnan inspirációkat.

És ismét csak Árkádia lett az akkor elképzelt aranykornak a szent helye, amit a kor művészei is megpróbáltak elképzelni és megörökíteni. Nicolas Poussin (1594–1665), a francia klasszicizáló barokk festészet egyik kiemelkedő alakja például sajátosan közelített a témához az Et in Arcadia Ego című festményén (készült: 1637–1638).

A művészettörténész által bemutatott képen pásztorokat látni, vagyis az aranykor embereit, akik egy szarkofágra, a halálra, az elmúlásra utaló síremlékre bukkannak, és azt vizsgálgatják. Ezen olvasható a latinul írt felirat is, amely lefordítva így szól: Én Árkádiában is ott vagyok. „De ki ez az Én? – tette fel a kérdést az előadó. – Nem más, mint maga a halál, amely a legszebb korban, a legidillikusabbnak gondolt világban, Árkádiában is jelen van.

Azaz a memento mori-gondolat (emlékezz a halálra) még Árkádiában, a legtökéletesebbnek vélt világban is kísérti az embert.”

A tárgyalt korban, a 20. században szintén nagyon erősen jelenik meg az Árkádia keresésének, az aranykor utáni vágynak az igénye. Az ok eléggé nyilvánvaló: egy több millió ember halálát követelő háborún van túl Európa, 1918-ban. Hogyan tovább, hova menekülhet a megélt borzalmak elől? Mibe kapaszkodhat, mi segítheti a továbbélést?  Van, aki a történelmi időkbe menekül vissza és értelmezi azt újra (erről szólt a művészettörténész első előadása), és van, aki Árkádiába és az aranykorba, a tökéletesnek gondolt világba.

A művészetben ezt a tökéletességet többek között a klasszikus, rendezett kompozíciók, a természet megjelenítése, a meztelenség, a hagyományos művészeti elvek képviselik. Az 1920-as évekre Európa-szerte kialakul egy neoklasszicistának nevezhető ábrázolásmód, amely még a legavantgárdabbnak tartott művészeknél, mások mellett Pablo Picassónál is érzékelhető. A művészek visszatérnek a klasszikus témákhoz, az emberábrázoláshoz, a plasztikus minőségeknek, a térbeliségnek, a háromdimenziónak a hangsúlyozásához.

Ez az objektív, tárgyilagos látásmód különösen erőteljessé válik a háború utáni olasz novecentista művészeknél, így Felice Casoratinál (1883–1963), vagy a német Neue Sachlichkeit (Ú j Tárgyilagosság) objektivitást hangsúlyozó művészeinél, így Otto Dixnél (1891–1969) és Otto Griebelnél (1895–1972), akik az avantgárd elvont művészeti teóriáitól térnek vissza a valósághű ábrázoláshoz. Ezt a törekvést több névvel is jelölte Az expresszionizmus után címet viselő, 1925-ben megjelent könyvében a német Franz Roh. Különböző fogalmakkal írta le a művészetben megfigyelhető folyamatokat, és a tökéletes ábrázolásra törekvő irányzatokat az árnyalatnyi különbségeket érzékeltető mágikus realizmus, verizmus, ideális realizmus, illetve neoklasszicizmus nevekkel látta el.

Közös bennük a szintézisre való törekvés igénye, a művészet valóságba való visszavezetésének a szándéka. Ugyanerről a jelenségről írt egyébként a magyar Kállai Ernő művészetteoretikus is az Új magyar piktúra 1900–1925 címmel, szintén 1925-ben megjelent művében.

Az Árkádia-keresés mint örök téma a magyar művészetben már a háború előtti évek avantgárd művészeinél is megfigyelhető. Kernstok Károly (18731940) Lovasok a vízparton című festménye (1910) a Nyolcak avantgárd művészcsoport programadó műveként vált ismertté. A festmény valójában egy vágyképet, egy eszményi, tökéletesnek gondolt világot idéz meg, amit azonban valamiért mégsem érzünk valóságosnak, és nem igazán látjuk szépnek az aránytalanul megnyúlt meztelen testeket sem.

Ugyanez mondható el a szintén ebbe a csoportban tartozó Pór Bertalan (18801964) képeiről is: mesterkéltnek érezzük mind kompozícióit, mind érzékiségtől mentes aktjait. „A szépet egyébként sem szerette az avantgárd – fogalmazott az előadó –, ezért sem látjuk szépnek az Árkádia-ábrázolásaikat. Különösen, ha összevetjük őket a néhány évvel később megszülető, a klasszikus szépséget és értékeket hangsúlyozó neoklasszicista alkotásokkal, a később tárgyalandó Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos vagy Patkó Károly alkotásaival.”

Nagyjából ugyanez mondható el a további kortársak, Márffy Ödön (1878–1959), Nemes-Lampérth József (1891–1924), vagy Uitz Béla (1887–1972) kissé expresszionista, Kmetty János (1889–1975) kubista aktjairól is. Ezek a művészek szintén a tökéletes embert, a tökéletes aktot keresik a tízes években, de a festészetük mégsem nevezhető árkádiai festészetnek, mert hiányzik belőlük a nyugalom, a szépség, ami majd a húszas évek aranykor-festészetében olyan jól érzékelhető lesz.

A húszas évek elején Pécsett formálódó művészkör alkotóinál, így Molnár Farkasnál (1897–1945), Stefán Henrik (1896–1971) és másoknál szintén feltűnik a klasszicizáló látásmód a témaválasztásban, illetve a plaszticitás, a domborulatok, a fények és árnyékok hangsúlyozása a művészi eszközökben.

Ők már több szempontból és alapvetően túllépnek az avantgárd síkszerű, lapszerű, érzelmektől mentes felfogásán és az avantgárd művészeivel ellentétben ők már nem mondják azt, hogy a térbeliség ábrázolása – amely a realizmusra és naturalizmusra jellemző – becsapja a szemlélőt.  Útkeresés jellemzi Derkovits Gyulát is (1894–1934), aki a húszas években, a tökéletes létállapotot kutatva, szintén festett árkádiai hangulatú jeleneteket.

Egyik jelentős munkáján, az 1925-ben készült Koncert című képén meztelen zenészek láthatók, mi több, a csellózó főszereplőben saját magát festi meg mintegy új Messiásként. A kép négyzetes formátumával a művész szintén a tökéletesség keresésének a teóriáját hangsúlyozza.

Ez a formátum egyébként az Árkádia-témát megfestő művészeknél gyakran megfigyelhető, így a húszas évek végén a Szentendrei Iskola alkotóinál, Paizs Goebel Jenőnél (1896–1944), Rozgonyi Lászlónál (1894–1948), Heintz Henriknél (1896–1955), Pándy Lajosnál (1895–1957), akiknél a német Új tárgyilagosság és az olasz irányzat elveire is ráismerhetünk.

Az Árkádia témának vannak jellegzetes motívumai – fák, víz, aktok, és általában a természet –, és jellegzetes szereplői, mint a Pán (Faun), a Nereidák (Nimfák), a Danaidák, a fürdőző nők, és természetesen a pásztor, aki az európai gondolkodásban a természet egyszerű gyermeke. Aligha véletlen, hogy Krisztus önmagát szintén jó pásztornak nevezi. Egyébként a pasztorális kifejezés, vagy a zenében használt a pasztorál fogalma is erre a természettel való harmonikus, békés viszonyra, illetve jellegzetességekre utal.

A pásztor alakja újjászületik a 20. századi festészetben és húszas évek hazai neoklasszicista művészetében. Szőnyi Istvánnal (1894–1960) kezdődik el, aki ugyanannyi idős egyébként, mint Derkovits (aki szintén megfesti a pásztor alakját 1925-ben), de másfelé visz az útja: ő lesz a magyar neoklasszicista festészet kiemelkedő alakja.

Egyik korai önarcképén a természetbe helyezi önmagát, egy artisztikus szépségű és tartású akttal a háttérben. Szőnyi hitet tesz a természet és általában a szépség hangsúlyozása mellett. Összevetve a korábban bemutatott Nyolcak csoport keménységet, expresszív erőt és éles vonások mutató festészetével, Szőnyinél sokkal lágyabb, plasztikusabb modellálást, klasszikus szép festészetet és őszinte természetábrázolást találunk. Sok mindenkire ható festői tudása és a klasszikus kompozíciók iránti elkötelezettsége okán klasszikus tanítómesterré és elismert művésszé vált a húszas évekre.

A pásztor mellett a Danaidák is gyakori szereplői az árkádiai témáknak. A mitológiai történet Danaosz király ötven leányáról szól, akik nem akartak férjhez menni. Erőszakkal mégis férjhez adták őket, ám ők megölték párjukat. Tettük miatt azonban el kellett kárhozniuk: az alvilágban egy lyukas hordóba megállás nélkül kellett hordaniuk az alvilág folyójának, a Léthének a vizét. Sorsuk a meddőség, a hiábavalóság ősállapotát is kifejezi.  „Ez a soha véget nem érő, keserves lét mint téma számos művészt megihletett, így Szőnyit is – vetítette ki a művész Danaidák (1922) című művét az előadó. –  Gyönyörű, szépségük teljében ábrázolt nőalakjai az értelmetlen, a ténylegesen – hiszen nem akartak párt és nem akartak gyermeket – és átvitt értelemben is meddő életet jelképezik.”

Egyébként a téma korabeli népszerűségének a nyomait az irodalomban is megtaláljuk. Babits Mihály A Danaidák című versében (1910) nagyon érzékletes költői eszközökkel (ismétlésekkel, vissza-visszatérő sorokkal) idézi meg a Danaidák túlvilági sorsának fájdalmas, ismétlődő monotonitását,

„…óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bünös asszony karcsu vázát megmeritve, majd meritve, majd üritve kárhozott bús ötven asszony mindörökre töltöget…”

 „ötven kárhozott bus asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába töltögeti drága nedvét, drága Léthéből meritett sohasem elég vizet…”

 „… ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét.”

„…majd merítve, majd üritve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény tölthetetlen mint a tenger önmagától megapad és elhuzódik és az ötven bűnös asszony Léthe vízét alabastrom amphorákba mindörökre csak hiába tölti szét…”

A fiatalon elhunyt Korb Erzsébet (1899–1925), a neoklasszicista nemzedék egyik nagy tehetségű tagja, a szintén festett egy Danaidák képet. Érdekes életművet hagyott hátra, amely sok mindenben hasonlít Aba-Novák és Patkó Károly művészetéhez – akikkel együtt dolgozott –, de sok mindenben el is tér tőlük. Kinyilatkoztatás című képén természetbe helyezett aranykori létállapotot fedezhető fel, Áhítat című alkotásának fájdalmas nosztalgiát sugárzó ruhátlan aktjában pedig önmagát ábrázolja.

A hazai neoklasszicista irányzat megerősödését nagyban segítette, hogy 1920-ban, Lyka Károly személyében egy olyan művészettörténész, író és művészetkritikus (egyben képzett festőművész) került a Képzőművészeti Főiskola rektori székébe, aki hatalmas tudással és ismerettel rendelkezett a múlt és az akkori jelen művészetét illetően. Az ő kezdeményezésére szerveződött meg a főiskolán a rézkarcoló tanszék, elindítva a műfaj reneszánszát.

Az Olgyay Viktor vezette tanszéken a rézkarc mellett minden egyéb grafikai műfajban is képezték a hallgatókat. „Nála tanult a korszak egyik legnagyobb hatású figurája, Aba-Novák Vilmos is (1894–1941), aki nagyon magas szintű rajztudással rendelkezett és alapvetően grafikusnak indul – kezdte el Aba-Novák bemutatását az előadó. – ­ A húszas években azonban egyre inkább a festészet kerül előtérbe a munkásságában, a tollvonások ecsetvonásokká változnak, a grafikai munkáira jellemző, alig néhány mozdulattal, markáns vonásokkal felépített tiszta szerkezet, valamint a fények és árnyékok a festményein kiegészülnek a színek gazdagságával is, olyannyira, hogy a munkásságán belül éppen a húszas évekbeli korszaka lesz a legszínesebb.

Árkádiai világában a szép testű, de egyben rendkívüli erőt és energiát is sugárzó ruhátlan alakjaiban a tökéletes létállapotot érzékeljük.” Aba-Novák 1925-ben, a Nagybánya melletti Felsőbányán fedezi fel a tájat, a természetet, és benne az embereket. Parasztokat fest, akik az égi fény felé fordítják az arcukat, mintegy eggyé válnak a fénnyel, a természettel.

A festés- és az ábrázolásmód, a festészeti eszköztár tökéletes birtoklását látjuk már ezeken a munkáin, miként a későbbi, Itáliában festett képein is. Itáliában, a Klebelsberg által életre hívott Collegium Hungaricum hálózat római intézetében több mint egy évet tölthetett el ösztöndíjasként, 1929-1930-ban. Ekkor már kevésbé az árkádiai tematika a meghatározó a művészetében, sokkal inkább a valóság, a trattoriák világa, tengerparti részletek tűnnek fel a képein.

Nagy tehetsége volt a neoklasszicista vonulatnak a szintén fiatalon elhunyt Patkó Károly (1895–1941), aki korántsem volt olyan termékeny, mint Aba-Novák. „A húszas években és a következő évtized elején készült munkái talán a legizgalmasabbak – vélte a művészettörténész. – Képeinek színvilága és formátuma szinte felrobban az energiától. Szintén aktokat jelenít meg a természetben, de kissé beállított kompozíciókban. Ez a beállítottság betudható a témának, hiszen nagy kérdés, hogy miképpen is lehet megjeleníteni az ősállapotot. Talán ilyen artisztikus kompozíciókban, amelyekben maga az ember válik műalkotássá, ahol valójában az ember képviseli a művészetet a tájban. A szándékos megkomponáltságra törekvésben az is kifejeződik, hogy az aranykor, a tökéletes létállapot az egy vágyott állapot, amit nekünk kell megkonstruálnunk, fejben megálmodnunk, elképzelnünk, mert a valóságban nem létezik: a lelkünkben, a vágyainkban él.”

A húszas évek végére, ahogy Aba-Nováknál, úgy Patkó Károlynál is eltűnik az aranykori tematika, de Szőnyi is egészen líraivá válik és eltűnnek az aktkompozíciók az ő képeiről is.

Érdemes összevetni a fürdőző nők témájú képeket, mely téma mindhárom művésznél megjelenik. Azt látjuk, hogy a központi gondolatot ugyan eltérően, de mégis nagyon, időnként a megtévesztésig hasonló módon dolgozzák fel. Jól érzékelhető, hogy mennyire azonos központi gondolat köré rendeződött ennek a korszaknak a festészete.

Ez pedig az aranykor, amit a természet megtalálása, az ember természetes, békés létállapotban való ruhátlan ábrázolása, és mindennek nagyon artisztikus kompozíciók révén való bemutatása jellemez. Ez a gondolkodás és ábrázolásmód pedig kétségtelenül komoly összefüggést mutat a háború utáni traumákkal, illetve azok feldolgozásával.

Az előadó megemlítette továbbá a szintén a neoklasszicista vonulathoz tartozó, és újabban rézkarcoló nemzedéknek is nevezett társaságból a kiváló rajztudással rendelkező, ám kevésbé ismert Tarjáni Simkovits Jenő (1895–1995), a már jobban ismert Kontuly Béla (1904–1983), illetve Varga Nándor Lajos (1895–1978) nevét. Ez utóbbi művész 1940-ben készített egy fametszet-sorozatot Magyar múlt címmel. Negyven képen dolgozta fel az ország történetét, egészen Trianonig.

Az előadás sem véletlenül zárult Trianon említésével, hiszen mindaz, ami e névhez kapcsolódik a képzőművészetre is nagy hatással volt és meghatározta, megváltoztatta művészetünk alakulását.

Rubóczki Erzsébet