1968 – Egy év magyar magyar és világpolitika dimenziói.
Washingtontól Moszkváig
Történelmi előadás a Klebelsberg Emlékházban
Előadó: Dr. Rácz János PhD, tudományos munkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
november 20.
Rendező: V4 Építészeti Alapítvány
Helyszín: Klebelsberg-kastély (1028 Budapest, Templom utca 12-14.)
1968 – a 20. század második felének egyik legkülönösebb esztendeje. Ebben az évben a világ nyugati felén és Közép-Kelet Európában nagyon eltérő módon alakultak az események.
Azok nem is feltétlenül vethetők össze, de hogy fontosak voltak, és gyakran máig ható változásokkal bírtak, aligha vitatható. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa mindennapjait diáklázadások, háborúellenes megmozdulások, a fogyasztói társadalom kritikája, a társadalom és az oktatás megreformálásának a szándéka, új baloldali mozgalmak megjelenése jellemzi.
Mindeközben Prágában, a szocializmus megreformálására tett kísérletek Moszkva beavatkozásához vezetnek, ami többek között Kádár Jánost is nehéz helyzetbe hozza; Washington-Moszkva-Budapest. Vannak-e olyan általános összefüggések, amelyek meghatározták az 1968-as esztendőt? Miért történt ennyi minden ebben az évben? Erre kereste a válaszokat az est előadója.
1968 az Amerikai Egyesült Államokban
1968-ban még javában folyt a vietnámi háború, és folytak a katonai sorozások. Ám egy olyan generáció (az ún. baby boom generáció) tagjait sorozták be, akik békében nőttek fel és addig nem találkoztak semmilyen háborúval. A többségében 1946-1947-ben születettek tiltakoztak a bevonulás és a háború ellen; a főként egyetemistákból álló tiltakozók egyébként már 1964-től szerveztek akciókat.
S hogy éppen az egyetemista fiatalok lázadtak, annak az egyetemi oktatásban bekövetkező változás a magyarázata: amíg a háború előtt az egyetemekre csak kevesen jutottak be, vagyis azokon egyfajta elit oktatás folyt – mind Amerikában, mind Európa nyugati felén –, addig a háború után az egyetemi oktatás mind tömegesebbé vált. Ugyanakkor ehhez a változáshoz az oktatás struktúrája nem tudott alkalmazkodni, ennyi diákot nem tudtak megfelelő színvonalon és körülmények között oktatni.
1968. január 30-án a már évek óta tartó vietnámi háborúban egy alapvető változás történt, az észak-vietnámi hadsereg megkezdte az úgynevezett Tet-offenzívát, amely korántsem úgy zajlott, ahogy azt az amerikaiak várták. Az amerikaiak ugyan előzetesen értesültek az offenzíváról, készültek is rá, és azt gondolták, hogy ez is olyan lesz, mint a korábbiak. De az észak-vietnámi hadsereg meglepetésszerű és egyben nagyon jól előkészített támadásokat indított a dél-vietnámi városok, többek között Saigon ellen, ahol megtámadták az amerikai nagykövetséget is.
Az offenzívában megsérült és elesett amerikai katonákról szóló filmek és fotók Amerikában, vagyis az anyaországon belül értek el óriási hatást: a diákságot – amely már 1962-ben is nyilvánosan égette el a behívócéduláit – háborúellenese fellépésre motiválta. A fiatalok 1968-ban már nem igazán „vevők” a korában hangoztatott „vörös veszélyre”; a saját, mindennapi életüket akarták megoldani, és nem akartak háborúba menni.
Vagyis a Tet-offenzíva nem a harctéren, hanem az Államokon belül hatott és ott gerjesztett belső ellenállást a háborúval szemben. Továbbá azt is elérte, hogy a dél-vietnámiak között is akadtak olyanok, akik fegyvert ragadtak az amerikaiak ellen. (Az offenzívát egyébként az észak-vietnámiak elveszítették, ám a fentebb említett hatások miatt mégis rendkívül sikeresnek tekinthető.)
Ez volt az a pillanat, amikor az amerikai vezetők megértették, hogy a háborút az eddigi taktikával nem lehet folytatni és megnyerni, és felismerték azt is, hogy ezekkel a fiatalokkal nem lehet harcolni Amerikáért, vagy akár megvédeni Amerikát.
1968 az utolsó év, amikor még sorozások voltak (ez évtől kezdett csökkeni a Vietnámban harcoló amerikaiak száma), és ekkor kezdték el átalakítani az amerikai hadsereget a jelenleg is ismert rendszerűre.
A háború következményeként 1968-ra egyre komolyabb gazdasági problémák is jelentkeztek az USA-ban. A háború gyakorlatilag tönkretette Amerikát, és ezt 1967. április 4-i beszédében Lyndon B. Johnson amerikai elnök is elismerte; a következő év márciusában pedig bejelentette, hogy nem indul az elnöki címért.
Ezzel tulajdonképpen azt ismerte be, hogy politikája már annyira diszkreditálódott a háborúval kapcsolatban, hogy a személyével a Demokrata Párt nem tudná az elnökségért folytatott versenyt megnyerni a republikánusokkal szemben.
A tüntetések közben folytatódtak; 1968 áprilisában a fiatalok elfoglalták a Columbia Egyetemet, New York-ban, ahol komoly összecsapások folytak. Az egyetemisták kapcsolatot találtak a Martin Luther King vezette fekete polgárjogi mozgalommal is, amely ebben az időben korántsem volt egységes. Luther King mellett vezetőerőként megjelentek a Fekete Párducok is, akik teljesen másképpen, radikálisabban és erőszakosabban képzelték el a fekete polgárjogi mozgalmat.
Megalkuvónak tekintették Martin Luther Kinget, aki szerintük 1962-ben alkut kötött J. F. Kennedyvel. Jól mutatták a két elképzelés közötti különbséget az 1968 márciusában, áprilisában zajló memphisi tüntetések, amelyeken kétféle fekete tüntetőcsoportot lehetett látni: békésebbeket, akik csendben demonstrálnak, és hangosabbakat, atrocitásokat elkövetőket. Ekkor és itt, április 4-én gyilkolták meg Luther Kinget. A radikálisok ezzel mintegy bizonyítva látták, hogy nem a békés út fogja elvezeti a feketéket problémáik megoldásához.
Hamarosan egy újabb politikai gyilkosság is történt: a demokraták egyik elnökjelöltjét, Robert Kennedyt is megölték. További demokratapárti fiaskóknak is köszönhetően (különösen az utcai harcok mellett zajló elnökjelölő gyűlésnek, Chicagóban) novemberben a republikánus Richard Nixon nyerte meg az elnöki címet.
Mi történik Franciaországban?
Egyrészt megfigyelhető az amerikai eszmék beszivárgása – a francia fiatalok is tüntettek a vietnámi háború ellen –, továbbá itt is jelentkeztek az oktatási rendszer problémái. Franciaországban 1938-ban 79 ezer egyetemi hallgató volt, 1968-ban pedig több mint 500 ezer.
A tömegessé vált oktatásra, és annak hatására és következményeire nem volt felkészülve a francia állam sem. A félmilliónyi egyetemista elégedetlen volt az oktatás körülményeivel, korszerű campusokat és magasfokú oktatást szeretett volna. Mindeközben a lakhatási költségeik is annyira megemelkedtek – különösen Párizsban –, hogy azokat képtelenek voltak megfizetni. Komoly változás jelentett továbbá, hogy ekkoriban terjedt mind erősteljesebben a fiatalok körében a szabad és szabados szexualitás (a fogamzásgátló tablettáknak köszönhetően), amely a családról és a párkapcsolatokról addig vallott elveket és hagyományokat írta felül.
A többnyire középosztályhoz tartozó diákokat megérintették és jelentősen befolyásolták a baloldali áramlatok is, így Che Guevara-, Castro- és Mao-romantika jelent meg a nyugati fiatalok körében, különösen az egykori gyarmatokról érkező francia diákok soraiban. De hatottak a baloldali írók és filozófusok, mint Michel Foucault, Jean-Paul Sartre vagy Herbert Marcuse – akinek Egydimenziós ember című műve a kapitalista fogyasztói társadalom kritikáját fogalmazta meg. Ekkor indult el jónéhány politikus karrierje is, mint a napjainkban is aktívan politizáló Daniel Cohn-Bendit-é.
A keleti blokk, 1968-ban
Mi történt ugyanebben az évben Európa keleti felén? Nyilvánvalóan egészen más jellegű problémákkal küzdöttek a térség országai. Magyarország például éppen az új gazdasági mechanizmus bevezetésével próbálkozott, Csehszlovákiába pedig 1968. augusztus 20-án bevonultak a szovjetek; velük meneteltek, ha kényszerűen is, a magyar katonák, de ott masíroztak az NDK, Bulgária és Lengyelország fegyveres erői is. Ez utóbbi lépés megértéséhez érdemes visszatekinteni 1964-ig, Hruscsov leváltásáig és Brezsnyev megválasztásáig, aminek a keleti blokkban két ember nem örült igazán.
Az egyik Kádár János volt, a másik a csehszlovák kommunista párt főtitkára (és egyben az ország elnöke) Antonín Josef Novotný. 1967-re a csehszlovák kommunista párt legkülönbözőbb frakciói – Moszkva támogatásával – egyetértésre jutottak abban, hogy Novotnýnak mennie kellett. Brezsnyev a Szovjetunióban tanult, megbízhatónak tűnő szlovák származású Alexander Dubčeket támogatta, akiről nem feltételezte, hogy bármilyen reformnak a támogatója lenne.
Ám az oroszoknak csalódniuk kellett: Dubček gazdasági reformokat akart, enyhítette a sajtócenzúrát, de elővette korábbi a politikai perek ügyiratait is – a változás szele érződött Csehszlovákiában. Közben Budapesten is elindultak a gazdasági reformok, és úgy tűnt, Dubčekre ez ügyben lehet támaszkodni, de Dubček is bízott a magyar vezetésben. Ám Dubčeket saját párttársai folyamatosan feljelentették Moszkvában, és Kádár is rendszeresen küldött üzeneteket a szovjet párfőtitkárnak a Dubcekkel folytatott megbeszéléseiről. (Csak a rendszerváltozás után derül ki, hogy Dubček mindvégig úgy tekintett Kádárra mint természetes szövetségesére, és semmit nem tudott a Moszkvának küldött beszámolóiról.)
Hogy pontosan miért és hogyan avatkozott be Moszkva a prágai folyamatokba, annak több oka is volt. Egyrészt tartottak a budapesti 1956-nak a megismétlődésétől, másrészt olyan világtörténelmi események miatt, amelyek éppen akkoriban erősen megtépázták Moszkva nimbuszát.
Ezek közül kiemelendő az Izrael győzelmével végződő 1967-es arab-izraeli háború. Ez kudarc volt a szovjeteknek is, hiszen Moszkva az arabokat támogatta, és a tekintélyvesztés mellett az a sok fegyver, pénz és energia is elszállni látszott, amit a szovjetek az arab világba fektettek be.
Közben rengeteg pénzzel és haditechnikával támogatta Moszkva Észak-Vietnámot is, és ennek a háborúnak sem látszott még a vége. A Szovjetuniónak a kínaiakkal 1956-ban megromlott viszonya sem mutatott javulást, továbbá a rakétaprogramban ekkora az USA fejlettsége már meghaladta a Szovjetunióét.
A dolgok állása nem volt éppen fényes, és eközben kezdődtek a reformok Csehszlovákiában. Egy olyan országban, amely határos volt a szabad világgal, és amelyben szovjet középhatótávolságú atomtechnikát telepítettek, ami komolyabb őrzést kívánt.
Ez biztonságtechnikai kérdés – vélték Moszkvában, különösen a nagy hatalommal rendelkező szovjet katonai vezetők, akik sürgették a bevonulást, és amit már 1968 márciusától terveztek megtenni, de végül csak augusztus 20-án történt meg. „A bevonulásra előbb-utóbb sor került volna Dubček és az ő reformjai nélkül is, a geopolitikai helyzet miatt – jelezte az előadó –, a szovjetek nem engedhettek meg több presztízsveszteséget, mint amit addig és éppen azokban az időkben elszenvedtek.”
Felfedezhető-e kapcsolat 1968 és napjaink között?
Összefoglalásképpen az előadó összevetette napjaink egynémely jelenségét és az 1968 közötti időket, és meglepő párhuzamosságokra mutatott rá. Nyilvánvaló, hogy számos értelemben ma is 1968 örökösei vagyunk. Érdemes végiggondolni, hogy vajon az 1968-as Nyugat jellegzetességeinek némelyike kapcsolódik-e a ma eseményeihez.
Felfedezhető-e-kapcsolat a 68-as fiatalok hagyományok elleni lázadása és radikalizálódása, a kommunák létrejötte, a hippimozgalom, a szexuális forradalom és annak következményei – a család szerepének a megkérdőjelezése, a nők szerepének az átértékelődése, stb. –, a kevesebb munka-több bér követelése, a bevett egyházak elutasítása, a keleti miszticizmus megjelenése, a nemzetközi internacionalizmus szimbólumának, a vörös zászlóknak a feltűnése, a forradalmi romantika megjelenése (Marx, Mao, Che Guevara, Castro) és napjaink kérdései között?
A zöldmozgalom, a klímakérdés, a genderkérdés, a hagyományok, többek között a hagyományos családmodell elutasítása, a nemzetben való gondolkodás elvetése, az alanyi jogon járó fizetés követelése, a multikulturalizmus támogatása és még sorolhatnánk, kapaszkodnak-e és ha igen, miképpen 1968-as gyökerekbe? A helytálló válaszok kialakításához aligha kerülhető meg a történelem mind pontosabb és sokoldalúbb megismerése – egészíthetjük ki az előadó szavait, és bíztatunk mindenkit a hallottak elmélyült tovább gondolására.
Rubóczki Erzsébet