VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
- augusztus 28-án, a Klebelsberg Emlékházban
- a V4 Építészeti Alapítvány és a XXII. Pesthidegkúti Művészeti Fesztivál közös rendezvénye
Az előadás a két világháború közötti időszak kulturális politikáját tárgyalta, röviden felelevenítve az előzményeket is, 1868-ig visszanyúlva. Ekkor készült az Osztrák-Magyar Monarchia keretében az ország első önálló költségvetése, amelyen belül, az összes állami költségekből a vallás- és közoktatásügyi minisztérium részesedése egy százalék alatt volt. Ez folyamatosan emelkedett, 1902-ban már négy, 1908-tól öt százalék felett volt, az utolsó békeévben, 1913-ban pedig elérte 5,54 százalékot.
Az arányok gyökeresen megváltoztak a világháború kitörését követően: 1914-15-ben két százalék alá csökkent, a következő évben pedig alig egy százalék volt. Innen indult 1918-19-ben az önálló magyar kultúrpolitika, illetve a vallás-és közoktatásügyi minisztérium tevékenysége, amely ezt a kultúrpolitikát irányította, és amelyre értelemszerűen rányomta a bélyegét a trianoni trauma. Hiszen nem csak az ország területe szakadt darabokra, hanem a magyar kulturális intézményrendszer is darabokra tört.
Amikor a két világháború közötti időszakról tárgyalunk, fontos tisztázni az erre a korra vonatkozóan gyakran említett (egyébként 19. századi eredetű) kultúrfölény fogalmát, amely az országban élő nemzetiségek között a magyarok magasabb iskolai végzettségére, arányaiban magasabb írni-olvasni tudására vonatkozott. A magyar békedelegáció tagjai felhívták erre a tárgyalófelek figyelmét, kijelentve, hogy nem lenne szabadna engedni, hogy kevésbé kulturált népek kezébe kerüljön az irányítás olyan helyeken, ahol a vezető kultúrát a magyarok képviselik. Apponyi 1920. január 16-án elmondott beszéde is kitért erre, hivatkozva azokra a statisztikákra, amelyek a magyarok iskolázottságának jóval magasabb arányát mutatták.
De a trianoni békediktátumban gyakorlatilag nem esik szó kulturális kérdésekről, egyedül a kisebbségek védelmére tért ki, illetve születtek szabályozások a közgyűjteményi – levéltári, könyvtári és múzeumi – javakra vonatkozóan. Ezek egyike szerint, amely elsősorban a bécsi császári és királyi hitbizományi gyűjteményekre vonatkozott, az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai visszakövetelhették azokat a múzeumi, könyvtári és levéltári javakat, amelyek az adott ország történetéhez kapcsolódtak.
Ennek köszönhetően a következő években a magyarok viszonylag sok anyagot vissza tudtak szerezni az osztrákoktól. 1926-ban megszületett a levéltári állományról szóló megegyezés: az 1927. január 1-től életbe lépő és mindmáig fennálló úgynevezett badeni szerződés kimondta, hogy bécsi központi levéltárak gyűjteményeiből mindazok, amelyek 1526–1918 között keletkeztek, vagyis amikor Magyarország és Ausztria államközösséget alkotott, a két állam közös szellemi tulajdonának minősülnek. Ennek a szerződésnek a másik eredményeként létrehozták a bécsi magyar levéltári delegáció intézményét, amely szintén mindmáig működik; az itt dolgozó magyar levéltárosok – összesen három – a mai napig a monarchia utolsó közös állásait töltik be.
Az 1932-ben aláírt velencei egyezményt a múzeumi és a könyvtári anyagokra vonatkozóan kötötték meg. Ennek értelmében a bécsi gyűjteményekből rengeteg értékes és rendkívüli anyag került vissza Magyarországra, amelyekből 1933-ban a Magyar Nemzeti Múzeumban rendeztek a múzeum egészét megtöltő kiállítást.
Azonban nem került vissza minden, jónéhány műtárgy így ma is Ausztriában található: ám ezek kezelésére kijelöltek egy magyar múzeumi delegátust, aki napjainkban is felügyeli ezeket a kincseket, és aki az említett három levéltáros egyike közül kerül ki.
A békediktátum következtében, sajátos módon a csonkává lett ország kulturális mutatói jobbak lettek Trianon után, mint előtte voltak, annak betudhatóan, hogy a fejlettebb területek maradtak az anyaországban: az ország így jóval urbanizáltabbá, iparosodottabbá vált, és ez a kultúrpolitikára is hatással volt.
A kultúra megtartó és az országot naggyá tévő szerepe mind jelentősebb lett, a kulturális politika központi politikává vált. Ezt egyértelműen a mutatta Klebelsberg Kunó irányította Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium folyamatosan emelkedő költségvetése, amely az állami büdzsén belül 1920-21-ben 3,23 százalék, 1926-27-ben több mint kilenc százalék, majd ezt követően mindvégig tíz százalék között maradt.
Többek között jelentősen javult az oktatás színvonala, a különböző szintű iskolai oktatásban fokozatosan nőtt a résztvevők száma. Az elcsatolt területekről az országba menekített egyetemeknek és akadémiáknak köszönhetően például már az 1920-as évek elején több hallgató tanult a magyar felsőoktatásban, mint korábban. Trianon hatására a magyar kultúrpolitikának újra kellett gondolnia a színházak és közgyűjtemények feladatait és támogatását is, hiszen ezeknek az intézményeknek is csak a fele maradt az országban.
Fontos megemlíteni, hogy Trianonnak betudhatóan felértékelődött történettudomány szerepe is, hiszen mindenkit érdekelt az, hogy miképpen jutottunk el Trianonig. A történettudomány megerősödésében a Magyar Történelmi Társulatnak és az azt 1917-től a haláláig elnöklő Klebelsbergnek jutott kiemelkedő szerep.
A külföldi politikusok által is méltatott klebelsbergi kultúrpolitika világosan és rendszerszerűen építkezett és elérte a célját: a csonka ország kulturális és szellemi értékei megerősödtek.
Rubóczki Erzsébet