Kovács Kálmán Árpád történész előadása a Református építész templomai –

Id. Kálmán Ernő építész kiállításának a megnyitója alkalmából.

 Ars Sacra Fesztivál 2019

 

Klebelsberg Emlékház, 2019. szeptember 13.

 

Tisztelt ünneplő és megemlékező Gyülekezet!

Idősebb Kálmán Ernő építésznek az 1960-as évektől papírra vetett templomtervrajzai és virtuális 3D rekonstrukciói előtt állunk. Engem ért a megtisztelő felkérés, hogy mutassam be a kádári időszak református egyházának a korrajzát. Tegyük fel tehát a kérdést, milyen egyházi és politikai környezetben készültek ezek a tervek?

1958. július 22-én született meg a vallásos világnézet ellen hozott párthatározat. Ez nyilván kimondta, hogy a szilárd marxista világnézet alapján a tudomány, a nevelés és a felvilágosítás minden békés eszközével küzdeni kell a vallásos világnézet ellen.

Egyszer már elhangzottak hasonló szólamok a magyar történelemben, 1919-ben: a Vallásügyi Likvidáló Hivatal felállításakor azt gondolták a kommünárok, hogy az egyházak anyagi létalapjának megvonásával a vallás három héten belül magától el fog halni. Az 1948-as úgynevezett Egyezmény „megkötésével ” ötévente 25 százalékkal csökkentendő fizetéskiegészítő lelkészi államsegélyt (úgynevezett kongruát) állapítottak meg.

Rákosi Mátyás szűk körben állítólag úgy nyilatkozott, hogy „ez az egyházak elsorvasztásának 25 éves programja”. A Párt egyébként 1958. június 10-én megpendítette annak a lehetőségét, hogy az egyházak léte valameddig még biztosítható a vallásosság társadalmi szerepének elsorvasztása után is.


Az állami céltételezés világos volt az egyházakkal és a szellemi alapjukat jelentő vallásos világnézettel szemben. Ennek nyomán „társadalmilag” propagálták a névadó ünnepségeket a keresztelők, a fenyőünnepet a karácsony, a nyusziünnepet a húsvét helyett. Az új típusú szocialista iparvárosokat a vallási térszervezés legelemibb összetevői nélkül tervezték.

A szellemi befolyásolás szempontjából kitüntetett tanári pályán szinte kizáró ok volt a vallásos világnézet. A szegedi József Attila Tudományegyetemen még 1989-ben is indoklás nélküli kizárás járt azért, mert egy diáknak az egyetemi könyvtári ruhatárban elhelyezett táskájában Bibliát találtak. Ismert az a vicc, miszerint egy távoli kis falu éjféli miséjén összetalálkozva az egyik elvtárs azt mondja: „Akár a múltkor elmaradt vb-ülést is megtarthatnánk!”

Közben 1959-től hivatalosan „megélénkítették” a Hazafias Népfront tevékenységét, amely folyamatosan az egyházakkal való „együttműködést” hangsúlyozta a szocialista építőmunka területén. Mintha állami elvárás lett volna, hogy az egyházak a szocialista társadalmi érdeknek megfelelően működjenek közre saját felszámolásuk érdekében. Ravasz László szavaival „az egyház felszámolása az egyház által” reális és folyamatos törekvésként artikulálódott.

Ne feledjük el, a szocialista állam saját önérdekéből ezt a metódust részesítette előnyben, de az 1960-as években a hatalom még azt is nyilvánvalóvá tette, hogy bármikor kész ezen túlmenően tényleges erőszakhoz is folyamodni. 1961-ben tervben volt a „Fekete Hollók” pere protestáns szálának a „realizálása”, 1966-ban pedig sor került az úgynevezett „kis KIE-per”-re, amely azonban a rendszer gyengéit is megmutatta emberi jogi szempontból.

A nemzetközi felháborodás hatására a hatalom visszafogta bírói pribékjeit. Végül nevetségesen enyhe ítéletek születtek a „gyülekezési joggal való visszaélés” címén.

Az 1956-os forradalom utáni visszarendeződés vagy más néven az egyházkormányzati restauráció 1957 tavaszán indult meg. Ennek részeként 1958 tavaszára a Bereczki Albert-Péter János „tandem” uralmát felváltotta az 1986-ig elhúzódó Bartha-korszak. Megkezdődött (pontosabban szólva valószínűleg visszatért) az ügynök-püspökök, ügynök-esperesek kora. (A református közvélemény sejtése szerint Bereczki Albert ÁVH-századosi rangot ért el, míg Péter Jánost 1954-ben valószínűleg a KGB tette „társadalmi kapcsolatává”).

Az ügynökkérdés felmerültével tisztázni szeretnék egy félreértést. Az ügynök püspökök nem azért lettek ügynökök, mert püspökök voltak, hanem éppen ellenkezőleg: azért lettek püspökök, mert ügynökök voltak. A tartótisztek „vezették” és „nevelték” ügynök beosztottjaikat és egyengették közben egyházi karrierjüket is. Az a kategória, hogy „ügynök”, vajmi keveset árul el egyébként a valós tevékenységről.

Az állambiztonsági jelentésekben ugyanis az erőszakolt állambiztonsági koncepció, a többoldalú (állambiztonsági és ügynöki) érvényesülési, előnyszerzési szándékok vagy menekülési, hárítási technikák és stratégiák óhatatlanul egyfajta alternatív valóságot képeztek. Mivel az ügynököknek az is a feladata volt, hogy „környezettanulmányaikkal” segítsék az állambiztonsági hálózatépítést [értsd: beszervezéseket], a legkártékonyabbaknak azok az együttműködők bizonyultak, akik segítettek az ösztönös és tudatos pszichológiai módszerekkel dolgozó állambiztonságnak rést találni a célba vett személyiség integritásán. Sértettségek, hiúság, becsvágy, magánéleti bűnök – mind hatalmas fegyverek lehettek az állambiztonság kezében.

Nagyon nehéz kérdés mindez. Amikor Bartha Tibort a rendszerváltozás után szembesítették ügynökmúltjával, azt válaszolta: „Egyszer még meg fogják érteni, hogy ezzel éppen én mentettem meg az egyházat!” Természetesen nem értünk ezzel egyet, hiszen Bartha Tibor ebben a megszólalásában „egyház” alatt egy organizációjában és liturgikus cselekményeiben külsődlegesen létező szervezetet és nem egy igazi belső lelkiség által éltetett organizmust értett. Hogy valami kicsiny igazság mégis van a szavaiban, arra előadásomban még alaposabban ki fogok térni.

Az állambiztonsági, a különböző szintű pártbizottsági, az állami egyházügyi (amelynek Magyarországon 1989-ig saját hivatala volt), valamint az állami (minisztériumi és tanácsi) iratokból brutálisan feltárul annak a valósága, kik is diszponáltak valójában a Magyarországi Református Egyház ügyeiben.

Ennek szemléltetésére hadd hozzak egy konkrét példát is. Amikor Mezey Gy. Lóránd tatabányai esperes 1960 nyarán tárgyalásokat folytatott az MSzMP KB egyházügyi előadójával, Köteles István osztályvezetővel, megbízást kapott tőle, hogy az egyházi baloldal nevében készítsen előterjesztést, hogy elvileg, gyakorlatilag és személyileg hogyan lehetne megerősíteni a baloldali egyházi vezetést.

Mezeyt BM-illetékesek bátorították az előterjesztés elkészítésére és beavatták őt a dunántúli püspökségre való állami kijelölés boszorkánykonyhájának a titkaiba is. Mezey ennek nyomán keresni kezdte a kapcsolatot a pártalapszervezeti vezetővé és nyugdíjassá visszaminősített korábbi dunamelléki főgondnok és konventi világi elnök Kiss Rolanddal is, mert így kívánta megnyerni Marosán Györgyöt tervei támogatására. Végül is a Finta István-féle vonal azért szenvedett vereséget ebben a kérdésben, mert a „Buci Gyuri”-féle (Marosán gúnyneve) keményvonal Kádár Jánossal szemben meggyengült, illetve Fintával szemben Békefi Benő nyerte meg Bartha Tibor pártfogását. Ennek megfelelően inkább Békefit találták alkalmasnak arra, hogy

1.) képes és kész lesz kíméletlen kézzel erős és baloldali vezetést biztosítani;

2.) kitűnő szónokként képes lesz „az angyalok nyelvén szólni”;

3.) hatalmas munkabírását és volt diakonisszáinak nyelvtudását, nemzetközi kapcsolatait országos és nemzetközi vonatkozásban, szervezési, tanulmányi, kormányzati és akcióindítási területeken is fel lehet majd használni;

4.) erkölcsi foghatósága révén a Bartha Tibor-féle kollektív egyházvezetés részévé lehet tenni. Gaál István tiszántúli lelkészi főjegyző, majd konventi tanácsnok sokat sejtetően utalt a Békefi körül halmozódó tisztázatlan (valójában tisztátalan) ügyek garmadájára: „magasról lehet igazán nagyot bukni”.

A „vörös jozefinizmus” romboló körülményei között az állítólagos belegyházi döntések gyakran egymást is gyűlölő tényezők szűk, klikkszerű grémiumainak az érdekegyeztetésein dőltek el. Megszavaztatásukra „jól előkészített módon”, előre lezsírozott körülmények között, lényegi választás nélkül, „hajbókoló Jánosok” szervilis asszisztálása mellett került sor.

Ezen a helyen röviden ki kell térnünk a református egyház államszocialista kategorizálására is. Hallottuk azt a kifejezést, hogy „baloldali”, amely alatt leginkább a (nép)f(r)ontos(k)odó békepapságot (első kategória) illették. Ez a társaság az úgynevezett „népi demokratikus államrendet” tartotta a létező világok legjobbikának, a reálisan megvalósulható legigazságosabb társadalomnak.

Egyik képviselőjük állítólag így sóhajtott föl: „Ha Istenünk véget vetne szocializmusunknak, én még aznap így fohászkodnék hozzá: »Uram, vedd el az én lelkemet!«” Állambiztonsági-, párt- és társadalmi vonalon támogatva ügyüket, őket juttatták egyházvezető pozíciókba. Mint ilyenek a legfrekventáltabb nagygyülekezetek lelkészeivé váltak, amelyeket egyházias nyelvezetbe öltöztetett kommunista propagandaszólamaikkal általában sikeresen el is néptelenítettek. Dics- és hatalomvágyó, erőszakos és szeretetlen vezetési módszereik gyakran még az egyházon kívül is visszatetszést szültek.

A békepapi vezetők a „szocialista munkaverseny ösztönzőivel” akarták lelki munkára kényszeríti a népegyházi gyülekezeteket. Az egyházi szatellit hatalom ennek a kikényszerített munkának a hasznát természetesen az „egyházszervezet” [értsd: leginkább önmaga] számára kívánta lefölözni. Ezzel kívánta az államhatalom számára demonstrálni, hogy az egyház képes a szocialista társadalomban is saját lábán megállni. Minderre az önfenntartásra azonban csak azok a bethánisták voltak képesek, akik elnyomott helyzetükből adódóan adományaikat nem az egyházszervezet, hanem az „igazi misszió” céljaira tartották fenn.

A második kategória volt a „bethánista szektás”. A Bethánia az angol Christian Endevour és a német Gemeinschaftsbewegung mintájára 1903-ban alapított kegyességi egyesület volt, amely minden kísértő és kétségtelen túlzása, valamint modorossága ellenére is sikeresen vált a kibontakozó úgynevezett „magyarországi ébredés” lelki értelemben vett organizátorává és koordinátorává.

Az ébredés hullámaira az 1930–40-es években a kommunista egyházkormányzat későbbi emberei szinte kivétel nélkül felültek. Amikor 1947-48-tól nyilvánvalóvá vált, hogy a berendezkedő kommunista hatalom semmiféle, tőle független társadalmi mozgást nem tűr meg, ugyanakkor az egyházon belül levezényli az „őrségváltást”, az opportunista hatalomvágyók átnyergeltek egyházkormányzati vonalra, és 1950-51-ben az ő segítségükkel történt meg az ébredés végső elfojtása. Az eredeti célkitűzésekhez hűen megmaradtakat a szitokszóval felérő „bethánista” kifejezéssel illették, és nagyon gyakran száműzték őket városoktól távol eső kis- vagy törpegyülekezetekbe.

Az ébredés pislákoló tüzecskéjét mindössze saját szolgálatukon és személyes kapcsolataikon keresztül (fél)illegális konferenciákon, gyermek- és ifjúsági kirándulásokon, táboroztatásokon, szamizdatnak számító, kézi sokszorosítású traktátusirodalom és később másolt hanganyagok terjesztésén keresztül végezhették. Ezek az emberek hitbeli és szellemi frissességük révén elnyomott és perifériára szorított helyzetükben is meglehetősen sikeresek tudtak lenni, ami alapján újra és újra bebizonyosodott, hogy érdeklődést és aktivitást mutató tömeg leginkább az ő kedvükért tud megmozdulni.

A harmadik kategória volt a „jobboldali reakciós lelkész”. Ezek általában olyan emberek voltak, akik vagy maguk, vagy családjuk, vagy feleségük családja révén „sérülést” szenvedtek el társadalmi helyzetükben: leginkább úri-, kulák- vagy polgári családok leszármazottjai vagy ilyenek házastársai, a Horthy-korszak egyházi és polgári társadalmában fényes karrierek várományosai.

Külön figyeltek az állambiztonságnál azokra, akik „magyarkodó”, nagymagyar-érzelmű, „nacionalista” vagy „soviniszta” beállítottságuk révén sodródtak ehhez a csoporthoz.

Ha az állambiztonsági becslések szerint az egyházi békemozgalmárok, bethánista szektások, jobboldali reakciósok arányát 10-10-10 százalékra tesszük, még mindig maradt a református egyháznak egy jó kétharmados arányú „szürke zónája”. Ez azokat a lelkészeket, presbitereket és egyháztagokat jelentette, akik semmiféle teológiai és szellemi jellegzetességet, egyéniséget nem tudtak felmutatni, ennek megfelelően csapódtak ide vagy oda, és a tradicionalizmus szellemében gyakorolták vallásos igényeiket.

Mivel azonban mégiscsak ők alkották az egyház legnagyobb számosságát, a református egyházi élet pedig formálisan továbbra is valamiféle többségi-alkotmányos elv szerint rendeződött volna, érzékenységeikre és sérelmeikre valamilyen szinten mégiscsak tekintettel kellett lenni.

A Békefi Benőről alkotott Bartha Tibor-féle „kádervélemény” kiemelt kérdésként utal az egyházi kérdés külpolitikai jellegére. Ennek két oka volt: 1.) a kapitalista világ „keményvalutái” világgazdasági szempontból meghatározó szereppel bírtak; 2.) 1947-ben megkezdődött a gyarmati világ bomlása. A két dolog mélyen összefüggött egymással.

1948-ban a Presbiteri Világszövetség jogutódjaként ökumenikus szellemben (1962-ig a katolikus egyház elutasította az ökuméniát) létrehozták az Egyházak Világtanácsát. A szovjet blokk országainak protestáns egyházai (és ezen belül a magyarországiak különösen) hagyományosan kiváló kapcsolatokat ápoltak semleges vagy NATO-tagországok protestáns egyházaival. Mindez lehetővé tette, hogy 1954-ben a Magyarországi Református Egyházon mint trójai falovon keresztül bevigyék az orosz pravoszláv egyházat az EVT-be.

A felvételi érv természetesen a történelmileg kialakult antikatolicizmus volt, mely szerint minden eszközzel ellensúlyozni kell Róma világbefolyását. Ez a tény az 1960-as évek újbaloldali reneszánszával együtt lehetővé tette az úgynevezett felszabadítás-teológia protestáns pandantjának meggyökereztetését és elterjesztését a gyarmati uralom alól felszabaduló országok függetlenedő protestáns egyházain belül. A hagyományosan kiváló nyugati kapcsolatok, az ottani gazdag protestáns egyházak és a magyarországi reformátusság hagyományos szegénysége elősegítették a szocialista gazdasági tervek teljesülését a „konvertibilis (szabad árfolyamos) valuta-kitermelés” szempontjából. Amikor ugyanis nyugati segélypénzek érkeztek, állandóvá vált a huzakodás. Az állam ezeket kötött (értsd: a szabad piachoz képest irreálisan alacsony) kényszerárfolyamon kívánta beváltani, de a szatellit egyházkormányzat is közalapi hozzájárulás címen igyekezett ezen pénzek egy részére (jellemzően 15 százalékára) rátenni a kezét. Nagyon érdekes „Do ut des!” (Adok, hogy adj!) játszmák alakultak ki.

1.) A „bethánisták” és a „reakciósok” olyan nyugati kapcsolatokkal rendelkeztek, amelyek gyakran hatékonyabb „tőkebevonzásra” képesítették őket, mint amivel a nemzetközi protestáns szervezetek tisztségeibe előretolt „békepapok” rendelkeztek.

2.) A nyugati adományozók a segélyeik rendeltetésszerű felhasználását általában körutak, vendégelőadások és igehirdetések formájában kívánták ellenőrizni. Ezeken az alkalmakon demonstrálni kellett az élő és viruló református egyházi életet. Márpedig a fokozódó elvallástalanodás, ateizálódás és elöregedés következtében látványosabb tömegek és önerejű adományok már csak „bethánista” hatásra mozdultak meg. Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a demonstratív egyházi rendezvényeken a tömeg nem az egyházi vezetőkért, hanem éppen az egyházi vezetők ellenére, egyfajta (az egyház melletti) demonstratív kiállás részeként jelent meg.

Mindezen bonyolult összefüggések a konventi külügyi bizottságot és annak titkárságát az összeszorított fogakkal folytatott udvariaskodás és patikamérlegen méricskélés állandó színhelyévé tették. Ha valaki kapott valamit, abból a többi érdekeltnek is kellett adnia, nehogy a túlzott elégedetlenség így-úgy felcsapó lángjai az egész rendszer egyensúlyi állapotát felboríthassák.

Lassan helyet kellett szorítani templomok építésének is a népességkoncentráció új színhelyein. Mindebből az is következett, hogy egyházáruló és egyházrontó felsőbbségek jól felfogott önérdekből, gyakran saját baloldali (értsd: hithű kommunista) meggyőződésük ellenére is bizonyos védőernyőt kénytelenek voltak kifeszíteni az egyházuk fölött. Ilyen körülmények között a kommunizmus idején több mint száz új templom épült fel. Ez a szám összességében nem tűnik kevésnek, de a kommunizmus uralmi éveire vetítve soknak sem nevezhető.

A kommunizmus-kori templomépítkezések igazából inkább kódolt vagy korrekciós rendszerhibának, mintsem természetes rendszerjellemzőknek tekinthetőek.