Résztvevők: Gróf Péter régész, a László Gyula Kutatóközpont és Archívum munkatársa és László Zoltán építész, László Gyula fia és hagyatékának gondozója
„Kortársak” – Beszélgetés László Gyuláról (1910–1998) a rajzaiból nyílt kiállítás kapcsán 2020. augusztus 29-én, a Klebelsberg Emlékházban
Rendező: V4 Építészeti Alapítvány
A nagyhírű tudós és kutató rajzaiból június végén nyílt kiállítás a Klebelsberg Emlékházban, a pandémia miatt szabadtérben, az Emlékház fedett kültéri teraszán. Jelen program e kiállításhoz kapcsolódóan idézte meg a nagyhírű magyar kutatót, aki a klasszikus polihisztorok kései utódaként, számos kutatási témában mutatott fel értékes eredményeket – és egyben kiváló rajzoló is volt: a Klebelsberg Emlékházban kiállított rajzain kora irodalmi személyiségeit örökítette meg.
Szabadtéri kiállítás László Gyula rajzaiból a Klebelsberg-kastély díszkertjét övező kerengőkben
László Gyula nagyon gazdag életművéből alighanem a legtöbben a kettős honfoglalással kapcsolatban ismerik a professzor úr nevét. Ám ez csak egy szeletét jelenti a munkásságának, amit jóval korábbról indulva, a 30-as évek második felétől érdemes felgöngyölíteni – vezette fel az előadását Gróf Péter régész, aki röviden összefoglalta László Gyulának a régészet területén végzett munkásságát, kiemelve, hogy az a szakmai szemlélet, amelyet a professzor képviselt és beemelt a régészet tudományába, nem csak a közvetlen tanítványaira hatott, hanem gyakorlatilag napjainkban is meghatározó.
Így mások mellett meg kell említeni azt a néprajzi módszert, amelyről bátran állítható, hogy mindkét tudományterületet – a régészetet és a néprajzot egyaránt – máig hatóan megtermékenyítette, és amelyben tudatosan folytatta Nagy Géza régész, etnográfus (1855–1915) és Móra Ferenc író és muzeológus (1879–1934) munkásságát. Ennek lényege, hogy az egyes tárgyak rendeltetésére a sírban való helyzetük, a rajtuk lévő kopásnyomok, illetve recens néprajzi párhuzamok alapján következtetett, és hangsúlyozta, hogy nem a tárgyakat, hanem a korabeli emberek életét kell rekonstruálni. Ezt a felfogását szemlélteti világosan a negyvenes években megjelent cikksorozata, az „Adatok az avarság néprajzához”.
Gróf Péter régész
De módszeréhez tartozott az is – és ez a szellemisége szintén mindmáig hat –, hogy gyakran „dobott követ” a tudomány „állóvizébe”, amivel újabb kutatásokra ösztönzött. Tanítványai mindegyikének igyekezett olyan témákat kijelölni, amelyek őt magát is érdekelték, ezzel számos fiatal kutatónak kínált fel komoly lehetőséget arra, hogy az adott feladatban sikeres legyen: ezt a „módszerét” később a tanítványai vitték tovább és tették gyakorlattá az oktatásban.
László Gyula munkásságában meghatározóak voltak a kolozsvári évek (1940–1949). Ekkor, egyetemi tanárként számos témával, illetve korszakkal foglalkozott, ekkoriban született egyik legfontosabb munkája, a Honfoglaló magyar nép élete (1944), de tanulmányozta az erdélyi templomokban levő középkori Szent László-ábrázolásokat is.
Magyarországra hazatérve, az ötvenes években háttérbe szorították. A mellőzöttségének „eredménye” egy avarokról szóló könyv – igaz, az akkori politikai körülmények között csak franciául – megszületése lett (Régészeti tanulmányok az avar társadalom történetéhez), de kutatott témái közét tartozott a magyar őstörténet, a Szent István-kor pénzverése, Szent István prágai kardja, miként a Szent László-herma is – hogy csak néhányat említsünk számos kutatási területe közül. Nagy érdeme volt, hogy megújította a tudományos gondolkodást, ráadásul mindezt nagyon szép nyelvezettel tette, amelyen átsütött a személyisége. László Gyula szellemi, tudományos és művészeti örökségét meg kell őrizni és tovább kell vinni. Ez napjaink komoly feladata és felelőssége, aminek fontos részeként értékelhető a jelen kiállítás is – hívta fel a figyelmet a régész előadó.
László Gyula fiának, László Zoltán építésznek az előadása – érthetően – személyesebb hangvételű volt. Szavai nyomán szinte a szemünk előtt jelent meg a professzor és az a baráti kör, amelynek tagjai a kiállított portrékon is megidéződtek. László Zoltántól megtudtuk, hogy az író- és költőbarátok portréiból válogatott anyag a nagyon gazdag hagyatéknak, és azon belül a többszáz arcképnek is csak egészen kis részét képezik, és hogy a további portrékból számos, a mostanihoz hasonló tematikus kiállítás (festők, szobrászok, zenészek stb.) is szervezhető lenne. Kiderült, hogy valójában ez a művészközeg volt az (mintsem a tudósok világa), amelyben László Gyula igazán jól érezte magát, így nem véletlen, hogy közülük többen gyakran megfordultak vendégként a László-család hidegkúti otthonában, majd a pesti lakásában, illetve összegyűltek csütörtökönként a Révai utca 16. szám alatti Niszel vendéglőben.
László Zoltán építész
Már csak László Gyula halála után, 2003-ban jelent meg a professzor Találkozásaim című könyve, amelyben ismerősei, barátai között tallózva, részletesen megidézi azokat, akiknek a portréit is gyakran megrajzolta. „Jónéhányukra magam is emlékszem – mondotta László Zoltán –, például Berda Józsefre, aki nagy kiránduló és gombász – és bizony nagyon szegény is volt.
Talán éppen ezért nem volt véletlen, hogy többnyire ebédidőben érkezett a pesthidegkúti házunkba. Az eredetileg papnak készülő, ezért latinul is tudó nagyhangú költő, a szomszédok nagy megdöbbenésére, minden használat után latinul megáldotta a kerti reterátot. Egydecis vékonyfalú ivópohara mindig nála volt – a kiállított rajzon is ezzel ábrázolta őt László Gyula.”
László Zoltán felidézte az 1920-30-as évek fiataljainak nagy bálványát, Szabó Dezső alakját is, akinek az édesapja is nagy rajongója volt, és aki szintén nagyon szegényesen, nehéz körülmények között élt. Róla készült, 1930-ban, a kiállítás legkorábban született rajza: az akkor húszéves László Gyula a Philadelphia Kávéházban rajzolta le az írót, aki a fiatal művésztől meg is kapta a rajzot.
Érdekes módon került vissza a rajz László Gyulához: mérgében, hogy az író a rajzra rájegyezte „Qui fuit Szabó Dezső” („Így nézett ki Szabó Dezső”), odabiggyesztette a „Nunquam” („Sohasem”) szót, majd a rajzot egyszerűen leemelte azt az író otthonának a faláról, amikor egy költözésnél segítette.
László Zoltán építész és Gróf Péter régész
Az előadó, a kiállításhoz készült szép katalógust lapozgatva rövid megjegyzéseket fűzött még Benedek Marcellnek, Illyés Gyulának, Kassák Lajosnak, Kodolányi Jánosnak, Kós Károlynak, Németh Lászlónak, Sinka Istvánnak és a sajnálatosan elfeledett Horváth Imre, Lakatos István és Szabédi László költőknek a kiállításon megjelenő portréihoz is.
László Gyula valójában mindig írt vagy rajzolt: otthon, baráti társaságban vagy akár vonaton utazva is. A néhány perc alatt megszülető rajzok így azután mindig olyan papíron és írószerrel (ceruzával, golyóstollal, tussal) készültek, amelyek éppen a keze ügyében voltak. Ezért meggyötört a papír és rossz minőségű a ceruza a ragyogó Nagy László portrén, amely, miként a művészportrék nagy része, ugyancsak a Révai utcai vendéglőben készült. A portrékat a művész szinte mindig ellátta pár soros találó megjegyzéssel, illetve keltezéssel, de az ábrázoltak maguk is gyakran aláírták, jóváhagyták, mintegy hitelesítették a műveket.
„Édesapám szerette az embereket, kiváltképp örült a fiataloknak; mindent befogadott, és nem zavarta, ha mások másképpen gondolkodtak. Gyerekként, majd fiatalemberként nekem értelemszerűen más volt a viszonyom hozzá, mint bárki másnak, és azt is be kell vallanom, hogy édesapámból csak a halála után kezdtem felkészülni.
Azt követően olvastam csak el műveinek egy jó részét, de olyan gazdag ez az életmű – sokrétű szellemi és tárgyi hagyatékának a feldolgozása még hosszú évekig eltarthat és meglepetéseket is okozhat –, hogy ennek végére jutni az én életemben szinte lehetetlen. Bízom benne, hogy lesznek ennek az örökségnek, a hagyaték minden ágára kiterjedően méltó kutatói, feldolgozói. Ez a munka is záloga lehet majd annak, amit édesapám sok írásában, interjújában mondott, Zrínyi Miklós szavaival: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”
Rubóczki Erzsébet
Összefoglaló a V4 Építészeti Alapítvány 2020. augusztus 29-én, a Klebelsberg Emlékházban tartott rendezvényről.