INTEGRITAS, AUTONÓMIA, ELSZAKADÁS?

, ,

1. RÉSZ
A magyarországi németek viszonya a történeti Magyarország felbomlásához
Előadó: Dr. Orosz László PhD, történész, tudományos főmunkatárs, Horthy-kori Kutatócsoport
2020. január 15.

A címben megjelölt témáról az előadó 2018 májusában már tartott előadást a Klebelsberg Emlékházban, amikor is a magyarországi németek több mint nyolcszáz éves múltját foglalta össze, egészen a 19-20. század fordulójáig. Jelen előadás, mintegy annak folytatásaként, a történeti Magyarország összeomlása körüli időszakot vizsgálta meg, számtalan kérdésre keresve a választ. Mivel magyarázható például, hogy az 1910. évi utolsó nagy-magyarországi népszámláláskor a még mintegy kétmillió német lakosból Trianont követően alig ötszázezer maradt a Csonka-Magyarország területén? De azon is érdemes elgondolkodni, hogy a Monarchia idején – a románok után és a szlovákok mellett – a második-harmadik legnagyobb népességet alkotó német nemzetiségek vesztesége legalább akkora volt Trianont követően (illetve arányaiban még nagyobb is), mint a magyaroké. És vajon mi a magyarázata annak, hogy amíg a nemzetiségek többsége szeparatizmusra hajlott és az anyaországukkal való egyesülésre törekedett, addig a németeknek – a magyarok mellett egyedüliként – létérdeke volt a történeti Magyarország megmaradása?

A magyarországi németség területi elhelyezkedése és aránya
Ez a kétmilliónyi németség, ellentétben más nemzetiségekkel, szétszórtan élt az országon belül. Egy részük Nyugat-Magyarországon, a később Burgenlandnak nevezett részen. Amíg a német lakosság nagy hányadát a török kiűzése után idekerült svábok alkották, addig a nyugat-magyarországiak már az Árpád-kor óta lakták folyamatosan ezt a területet; ők nem svábok, hanem a szó jogi értelmében szászok voltak. Fontos tisztázni, hogy a sváb, illetve a szász megjelölésnek semmi köze sincs ahhoz, hogy a németek etnikailag hova tartoztak, vagy hogy Németország melyik településterületéről érkeztek. A szász elnevezés eredete az Árpád-házi királyok idejére, II. Géza uralkodásának az időszakára (1142–1162) datálódik. Az akkor hazánkba érkezettek letelepítése a szász jogrend alapján történt. Innen ragadt rájuk, mintegy összefoglaló névként, a szász elnevezés – függetlenül attól, hogy ők valóban szászok voltak-e vagy sem.
A török kiűzése után érkezett svábok sem feltétlenül sváb földről, a mai Baden-Württemberg területéről érkeztek. A sváb elnevezés arra utal, hogy 1686-ban, Buda visszafoglalását követően, Badeni Lajos kiszolgált katonái közül kerültek ki a budai hegyvidék első német letelepülői. Mivel Baden valóban sváb volt, összefoglalóan – függetlenül attól, hogy ők maguk svábok voltak-e vagy sem – sváboknak nevezték mindazokat a németeket, akik a 18. század folyamán három ütemben érkeztek az országba.
Újabb nagyobb településszigetet jelent a Dunántúli-középhegység németsége, illetve az úgynevezett „Schwäbische Türkei”, vagyis a Dunántúl délkeleti része, a mai Baranya és Tolna megye területe. Ez utóbbiak 18. századi német elnevezése onnan ered, hogy erre a töröktől visszafoglalt területre telepedett le a svábok jelentős része, de nem állami, hanem földesúri telepítés révén.
A következő nagyobb településterület a délvidéki németségé, vagyis a Bácska és a Bánát vidékén élőké volt, kiegészülve a Marostól északra fekvő Arad megyei településekkel. Jelentős terület volt még Szatmár megye, a Rákóczi szabadságharc után a Károlyi-birtokokra behozott német telepesekkel, miként a Felvidék két német településterülete is: az egyik a Szepesség (a Magas-Tátra környéke), a másik, ettől nyugatra, az alsó-magyarországi bányavárosok, többek között Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya térségének a németsége. Ezeknek a városoknak a német lakossága idővel elszlovákosodott, a 19. század végére német lakosságuk már csak mutatóban maradt, ám még mindig mintegy negyvenezer németet számláltak a környező falvakban (Hauerland).
Az Erdélyben élő németek nem összefüggően lakták a német településterületeket. Egy-egy nagyobb egységet jelentett a Királyfölde (Königsboden), az ettől kissé délkeletre húzódó Barcaság (az úgynevezett Burzerland), illetve az ezektől északra található Beszterce-Naszód vármegye (Nösnerland), a Beszterce környéki aranybányákkal.
A nemzetiségi arányokat tekintve az látható, hogy a fentebb felsoroltak közül a leghomogénebb, illetve a legerősebb német képviselettel a nyugat-magyarországi (Burgenland) és a mai délkelet-dunántúli (Schwäbische Türkei) területek rendelkeztek. Mindkét helyen több mint kétharmad volt a német lakosság aránya. A Délvidéken (Bácska, Bánát) kevesebb mint ötven százalék volt az arány, a főváros környéki németség esetében valamivel negyven százalék alatti, míg a Felvidéken nagyjából egyharmados. Erdélyben az 1910. évi nagy népszámlálás mindössze 235 ezer, elszórtan élő németet számolt, ami az erdélyi összlakosságnak a kilenc százalékát jelentette. Ez egyértelműen azt mutatta, hogy a románság ekkorra alaposan túlnépesedte még az eredendően szász települések német lakosságát is.

Németség vagy német ajkú lakosság?
A németség helyett más kifejezést kellene használnunk – jelezte az előadó. A németség kifejezés, a mai fogalmaink szerint, a nyelvi azonosság birtokában valamiféle nemzeti és közösségi érzület meglétére utal, ám ez a 19-20. század fordulóján nem így volt. Ezért helyesebb német ajkú lakosságról beszélni a különböző időkben, különböző területekről érkezett és a Kárpát-medence legkülönbözőbb területein megtelepedett németek esetében. Ők nem alkottak közösséget, így nem feleltek meg a történeti szakirodalomban használt nemzetfogalom definíciójának. amely azt mondja ki, hogy a nemzet történetileg kialakult tartós közösség, amely társadalmilag megszerveződve, gazdaságilag egybekapcsolódva, közös területen, közös csoporttudattal, közös kultúrával és közös nyelvvel rendelkezik. A magyarországi németek esetében ezek a paraméterek igen sokáig nem fedezhetők fel, ezért helyesebb a német ajkú lakosság kifejezés. Különösen, hogy a különböző területeken élő németek más- és másképpen reagáltak, és eltérő válaszokat is adtak a történelmi eseményekre és kihívásokra. Példák erre a 17. századi és a 18. század eleji rendi függetlenségi mozgalmak, Bocskaitól Rákócziig, vagy 1848-49. évi szabadságharc: ezekben az erdélyi szászok a magyarok ellen, míg például a szepességi szászok – noha „történetileg” mindnyájan szászok voltak – a magyarok mellett küzdöttek.

A németek a dualizmus korában
A dualizmus kori polgári fejlődés során a németek (az egymással való közösségteremtés helyett) sokkal inkább a magyarokkal való azonosulás útjára léptek, és nagyobb zökkenők nélkül német ajkú magyarként (Deutsch Ungar-ként) illeszkedtek bele a politikai magyar nemzet kategóriájába. Etnikai értelemben nem lehetett magyarnak tekinteni őket (a románokat és másokat sem), ugyanakkor a magyar állam részéről jogos elvárás volt, hogy egyfajta, „befelé húzó” állampatrióta magatartást tanúsítsanak, és a különböző ajkú és eltérő kultúrájú emberek – a svájci vagy az amerikai „államnemzet” népeihez hasonlóan – a magyar államnemzet hű és lojális polgárainak tartsák magukat. (Az államnemzet fogalma az 1868. évi nemzetiségi törvényben jelent meg először. E szerint a románok vagy a németek a magyar nemzetnek románul vagy németül beszélő tagjai. Voltak olyan nemzetségek, akik ezt elfogadták, és voltak olyanok, akik nem voltak hajlandóak ezt akceptálni.)
A dualizmus éveiben a németekkel való többszáz éves, többé-kevésbé békés együttélés repedezni kezdett és a századfordulóra végképp megbomlott. A magyar állameszmébe vetett bizalom megingott és helyette olyan új prioritások jelentek meg, mint az elkülönülés, a disszimiláció.
Amikor ennek okait vizsgáljuk – azon túlmenően, hogy a németek egy része nem feltétlenül kívánt azonosulni a magyar állameszmével –, a magyar politika hibáira is rá kell mutatnunk, például az oktatást érintő nyelvhasználat változásait követve. 1868-ban, a nemzetiségi törvény megalkotása mellett született egy iskolai törvény is, amely úgy fogalmazott, hogy minden növendéket az anyanyelvén kell oktatni, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Ez azt jelentette, hogy a népiskolák nyelve minden településen a többségiek által használt nyelv lett. Ekkor még a magyar nyelv kötelező tanítása nem volt előírva. Ez megváltozott 1879-ben, amikor az elemi iskolákban, és 1882-ben, amikor a középiskolákban, majd 1891-ben, amikor pedig a kisdedóvókban tették kötelezővé a magyar nyelven történő oktatást. 1907-ben, a Lex Apponyi pedig már azt írta elő, hogy az első négy iskolai osztály elvégzését követően a diáknak meg kell tudnia értetnie magát magyarul, szóban és írásban egyaránt. Ezzel a népiskolák a magyar nyelv elsajátítását szolgáló intézményekké váltak – vélték a nemzetiségek, így a németek is. Hevesen tiltakoztak ellene és szembefordultak az állam nemzetiségpolitikájával.
Ugyanakkor, a németek egy része felismerte, hogy számukra a továbbélés biztos keretét, a felaprózódásuk elkerülését csak az ország integritásával lehet biztosítani. Az első világháború idején a magyarsággal való sorsközösséget hirdette több német vezető, így Huber János (1877–1945), aki a magyar államisághoz való erős ragaszkodásának adott hangot, de mindenekelőtt a bácskai sváb paraszti származású Bleyer Jakab (1874–1933), a patrióta németek vezetője. Számtalan írásában és egész politikai tevékenységében a magyarokhoz tartozást képviselte – így a Monarchia fennmaradásának és a magyarokkal való sorsközösségnek a fontosságát hirdette. Ő akkor is kitartott a magyarok iránti lojalitás és az autonómiatörekvések elutasítása mellett – a sváb identitás fenntartásával párhuzamosan –, amikor ezek a gondolatok már nem voltak sem „korszerűek”, sem népszerűek a németek körében.
Az első világháború vége felé Bleyer új „társadalmi szerződés” megkötését javasolta a németek és a magyarok között. Felmérte, hogy a német polgárság elmagyarosodása megállíthatatlan, hozzájuk már felesleges ragaszkodniuk a németeknek. Ellentétben a sváb parasztsággal, amelynek a megmaradásáért szót emelt, jelezve, hogy őket nem viszont szabad asszimilálni, őket meg kell tartani németnek – róluk a magyarságnak kell lemondania.
De nem mindenki gondolta így, nem mindenki volt ilyen békülékeny a magyarsággal, az asszimiláció tényével szemben. A délvidéki svábok és az erdélyi szászok radikális vezetői árulónak nevezték Bleyert és 1918. október 23-án, a Monarchia utolsó országgyűlésén Rudolf Brandsch (1880–1953), egy erdélyi szász képviselő, a magyarországi németség egésze nevében kulturális autonómiát követelt. A területi autonómia iránti igény ugyan még nem hangzott el ekkor, de Brandsch a német népközösség gondolatát hirdette és tudható volt, hogy ő és sokan mások a vesztes világháború után nem fognak ragaszkodni Magyarország területi integritásához.
Ezeket a napokat két fontos esemény determinálta: az egyik, Tisza István 1918. október 17-i parlamenti beszéde (a háború elvesztéséről), a másik, IV. Károly október 16-án kiadott manifesztuma. A manifesztum, noha az csak az osztrák birodalomfélre vonatkozott, hatásában nem állt meg a határnál: október 24-én megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, igaz elég szűk társadalmi bázissal. Ezt bővítendő, a Károlyi Mihály vezette új kormány több területen igyekezett híveket szerezni, többek között a nemzetiségek körében. A nemzetiségi ügyek felelősének, Jászi Oszkárnak a konföderációs elképzelései azonban nem nyerték el a nemzetiségek tetszését: ők már a saját anyaállamaikkal való egyesülésre törekedtek. Egyedül a németek gondolkodtak másképpen, nekik nem voltak kifejezett szeparatista szándékai. Helyi szintű néptanácsaik összefogására Bleyer és Brandsch egyaránt kísérletet tett – ám a nemzeti közösségük autonóm fejlődésének lehetősége tekintetében, éppen ellentétes irányokban.
1918. november legelején Bleyerék megalakították a Németmagyar Néptanácsot és nyilatkozatot adtak ki, amelyben a történeti keretekhez való ragaszkodásukat fejezték ki, elutasították az ország területi integritását veszélyeztető autonómia gondolatát és kirekesztették maguk közül a Királyhágón túli erdélyi szászokat. „Mert a svábok sok mindenben különböznek az erdélyi szászoktól, így a magyarsághoz való viszonyukban is” – jelezte Bleyer egy későbbi írásában, amelyben ezt a kirekesztést indokolta. 1918. november közepén Brandschék is megalapították (nagyobb bázissal és integratív jelleggel), Magyarországi Német Néptanács néven a saját tanácsukat, amely az autonómia híveit egyesítette.

A Károlyi-kurzus és a német autonómiatörvény
Nagyon kiélezett ellentét jellemezte a két néptanácsot. Brandschék fölénybe kerültek, több ok miatt, de leginkább azért, mert az új viszonyok közepette népszerűbb feladat volt az önrendelkezést és az autonómiaköveteléseket hangoztatni. A két tábort a német népiskolák kérdése tudta csak közös platformra terelni. A Károlyi-kormány nemzetiségi népiskolák létrehozását ígérte az 1918. november 22-én kiadott rendeletében, amely kimondta, hogy az oktatás nyelve a többség nyelve legyen, a magyar pedig kiegészítő nyelv lehet. Ebben a kérdésben a két német néptanács közösen és határozottan lépett fel. A további témákban is felmerülő kooperáció érdekében 1919. január 1-jén formálisan egyesült a két néptanács, tegyük hozzá, Bleyer akarata ellenére. Ám mindössze egy hétig élt az egység, mert 1919. január 8-án az erdélyi szászok (a körülményekhez igazodó, kényszerű) nyilatkozatot adtak ki a román államhoz való csatlakozásukról. Ennek köszönhetően némileg újra megerősödtek Bleyerék, megbélyegezve az erdélyi szászokat, Jászi Oszkárt és az általa vezetett nemzetiségi minisztériumot egyaránt. Idegen szellemiség által irányított idegen kezekbe került a nemzetiségi politizálás – állította Bleyer, s ezzel a nemzetiségi politizálásban teret nyert zsidó befolyásra is utalt.
Noha Bleyer mindvégig hangoztatta autonómiaellenességét, a kormány politikájában – a nemzetiségek elszakadását megakadályozandóan – ¬egyre inkább az autonómia megvalósításának a gondolata nyert teret: 1918 decemberében megszületett a kárpátukrán, 1919 januárjában a német és márciusában a szlovák autonómiatörvény. Bleyer felismerte, hogy a Csonka-Magyarországon maradt németek identitását – és itt elsősorban a Nyugat-Magyarországon egy tömbben élő németség elszakításától tartott – már nem védi senki. Felismerte azt is, hogy a számbelileg meggyöngült németek asszimilálása nagymértékben fel fog gyorsulni, köszönhetően többek között a magyar közvéleményben az erdélyi szászok magatartása miatt kialakult németellenes hangulatnak. De annak is, hogy Nyugat-Magyarországon 1918 decemberében és januárjában számos népgyűlést tartottak, amelyeken gyakran hangzott el, hogy „vagy autonómiát kapnak vagy Ausztriához csatlakoznak”. Ennek a zsarolásnak engedve a Berinkey-kormány felgyorsította a német autonómia kidolgozásának a lépéseit. Jásziék megfogalmazták a német autonómiatörvényt, amit 1919. január 19-én mint VI. néptörvényt léptettek életbe.
A törvény „nemzetnek” nevezte a magyarországi német népet. A németek autonóm testületeket kaptak, és a törvény kilátásba helyezte autonóm kormányzóságok kialakítását. Hét autonómterület volt tervben (bár ezek közül már csak három állt magyar fennhatóság alatt), ezeknek az élén a választott helyi parlamentnek felelős kormányzótanács állt volna. Lettek volna saját belső intézésű ügyeik – kultúra, művelődés, igazgatás, oktatás stb. –, és lettek volna a magyarokkal közös ügyeik – hadügy, külügy, pénzügy, közlekedésügy. Saját német nemzetgyűlést kaptak volna és a magyar országgyűlésbe is delegálhattak volna képviselőket. A kormányzásban egy német minisztérium fogta volna össze a német kormányzóságokat, élén a német miniszterrel és a német államtitkárral mint helyettessel.
Hozzáfogtak a törvény megvalósításához. Kinevezték a politikai múlttal nem rendelkező Johann Junker (Junker János, 1864–1922) német származású szegedi táblabírót német miniszterré, helyettesévé pedig Kalmár Henriket (1870–1931), egy kipróbált szociáldemokrata elvtársat. Ám mire elkezdték a megvalósítást, a hét kormányzóságból négy már nem állt az ország fennhatósága alatt: csak Nyugat-Magyarország, Budapest környéke és a Délkelet-Dunántúl maradt meg. Ráadásul e két utóbbi területen a németség annyira szétforgácsolt volt, hogy etnikai körülrajzolhatóság híján a törvényt ezeken a területeken nem lehetett életbe léptetni. Egyedül Nyugat-Magyarországon tudtak hozzákezdeni az autonómia kiépítéséhez, ahol Zsombor Gézát (1871–1930), a Károlyi-párt tagját nevezték ki kormányzónak. A németek pozitívan fogadták a Károlyi-kormány lépését, de Bleyer továbbra sem tudott megbarátkozni az autonómia gondolatával, és tiltakozásképp leköszönt saját néptanácsa éléről. Steuer György (1875–1943) lett az utódja.
A két néptanács kibékülése azért lett volna fontos, mert áprilisra választásokat ígért a Berinkey-kormány. A listás választáson pedig csak akkor lehetett volna esélye a németeknek, ha koordinált német jelöltre szavazhatnak. Ám a szociáldemokrata párt – amelynek német tagozata komoly erőt képviselt – saját német párttagjait nem engedte közös listára, hanem külön szociáldemokrata jelölteket kívánt elindítani. Így a németeknek nem lett volna esélyük sehol a győzelemre. De nem lett volna azért sem, mert a választókerületi határokat nem rajzolták újra. Azok még mindig a dualizmus kori kerületek voltak, amelyek a német többségű területeket gyakran kettévágták és azokat magyar többségűekkel egyesítették.

A Tanácsköztársaság autonómiafelfogása
Ám mindezen elképzelések 1919 márciusában, a Tanácsköztárság létrejöttével okafogyottá váltak: a Tanácsköztársaság nem kívánt ezekkel a kérdésekkel foglalkozni és nem tartotta meg a tervbe vett demokratikus parlamenti választásokat sem. A kommunisták alapvetően másképpen vélekedtek a nemzetiségi kérdés fontosságáról és megoldásáról, valamint az ország területi integritásáról is. Amíg a Károlyi- és a Berinkey-kormány a területi integritás megőrzését kívánta, Kun Béla egyértelművé tette, hogy az új hatalom nem áll a területi integritás talaján, és ennek nyilvánvaló jelét adta, amikor a proletár önrendelkezés, az internacionalizmus útját választotta. Egyedül a németek és a ruszinok esetében gondolkodott az elődje által megalkotott autonómiák (alaposan újragondolt) megvalósításában, a többi nemzetiségről pedig egyszerűen lemondott.