2. RÉSZ
Az útkeresés és érdekérvényesítés dilemmái a hazai németség számára Trianon után
Előadó: Dr. Orosz László PhD, történész, tudományos főmunkatárs, Horthy-kori Kutatócsoport
2020. szeptember 24.
Az előadó jelen alkalommal a két világháború közötti időszakot tekintette át a hazai németség identitását és érdekérvényesítését érintő, alapvető kérdések szemszögéből. Talán kevésbé közismert tény, hogy a trianoni trauma – statisztikai értelemben – a csonka országterületen visszamaradt németeket még a magyarságnál is súlyosabban érintette. A németek ugyanis népi állományuk háromnegyedét veszítették el! A nemzeti ébredés és a saját nemzetiségi mozgalom elindítása terén a többi nemzetiséghez képest jelentős lemaradással küzdő hazai svábok 1918 utáni vezető elitjében jelentkező dilemmák súlyos politikai nézeteltérésekké, sőt a német mozgalmon belül valódi árkokká szélesedtek. Ezek az évek számos kérdést vetettek fel a németség számára, mások mellett azt, hogy miképpen lehetne a magyarsággal való békés szimbiózist, a svábok hagyományos hungarus-tudatát és állampatrióta magatartását összeegyeztetni az új és népi létüket alapjaiban veszélyeztető kihívásokkal, az etnikai önvédelem jogos igényével. Bele kell-e törődniük a természetes asszimilációba vagy ellenkezőleg, harcos elkülönülési (disszimilációs) politikába kell kezdeniük? A megoldást a magyar kormánnyal kooperálva vagy egy hatalmas külső patrónusra, a hitleri Németországra támaszkodva kell-e keresniük?
A kezdetektől 1918-ig
A magyarországi németek történetét bemutató első előadásán az előadó a kezdetektől, Szent István korától – sőt még korábbról, Nagy Károly birodalmától – indulva mutatta be a több mint ezeréves együttélés állomásait az összeomlásig, 1918-ig. Röviden összefoglalva a korábban elmondottakat, ismét kiemelte, hogy ez a hosszú együttélés többé-kevésbé problémamentesnek volt tekinthető: egyfajta békés szimbiózis jött létre a magyarok és a németek között. Ennek az a magyarázata, hogy a németek, szemben a többi nemzetiséggel, erős hungarus-tudattal rendelkeztek, és ha etnikai értelemben nem is „magyarnak”, de „magyarországinak” érezték magukat, s megtalálták helyüket a Kárpát-medencében. Ez oda vezetett, hogy a 19. századtól kezdve az identitásukba beleépült a magyarsággal való összekapcsolódás: magukat „deutschungar”-nak, „németmagyar”-nak (németajkú magyarnak) tekintették. Ennek az érzésnek a megerősödését segítette a dualizmus kori Magyarország keretrendszere is, amit az 1868. évi XLIV. törvénycikk biztosított. Ez a nemzetiségi törvény kimondta, hogy az ország valamennyi állampolgára „politikai tekintetben” egy nemzetet képez, az oszthatatlan és egységes magyar nemzetet, amelynek minden polgár, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja. A németeknek kiválóan megfelelt ez a keretrendszer, amit az is bizonyít, hogy az asszimiláció, a magyarságba való beolvadás az ő körükben volt messze a legmagasabb arányú. Ennek az idilli állapotnak vetett véget az első világháborút követő békerendezés.
A mintegy kétmilliónyi magyarországi németség (1910. évi népszámlálási adat) tisztában volt azzal, hogy a rendezéssel bekövetkező szétdarabolódásuk és az erősen nacionalista utódállamokba kerülésük sokkal inkább veszélyezteti népi létüket, mintha egységesen, a Kárpát-medencei Nagy-Magyarország keretében élnének továbbra is. A nemzetiségek közül ezért ők voltak az egyedüliek, akik nem tápláltak szeparatista törekvéseket: az ő érdekeik, hasonlóan a magyarokéhoz, szintén az ország egybetartását, az integritás megőrzését kívánták. Jelen előadás innen indult és a jutott el 1939-ig.
Geopolitikai és demográfiai változások
A téma szempontjából 1920 után két új tényező vált meghatározóvá: az egyik a geopolitikai környezet átrendeződése, a másik a demográfiai viszonyok alapvető megváltozása. Az elsőnek az lett a következménye, hogy értelmét veszítette a németek hungarus-tudata. A deutschungar-identitás helyét az ungarndeutsch-, illetve az utódállamokba került németek esetében a rumäniandeutsch-, a jugoslawiendeutsch-tudat stb. vette át. A magyarsággal összefonódó sorsközösség helyére új ideológia lépett: a határokkal szétszabdalt németség összetartozása, illetve a hatalmas német néphez való tartozás. A magyarországi németségen belül ez az új helyzet politikai törésvonalat okozott, hiszen válaszút elé kényszerültek: fenntartják-e a 19. századi hagyományaikat és továbbra is a magyarsághoz, avagy az új helyzethez alkalmazkodva, a német népközösséghez tartozónak tekintik magukat, és inkább az egyre erősödő Németországra kívánnak támaszkodni.
A deutschnational eszmeiség térhódítása alapvetően szembeállította egymással az 1918 őszén szerveződő magyarországi német érdekképviselet két irányzatát: a magyarsággal való sorsközösség fenntartását kívánó, az autonómia elvét elutasító, a bácskai sváb születésű Bleyer Jakab (1874–1933) vezette Német-magyar Néptanácsot, és a birodalmi németséghez való tartozást hangsúlyozó, autonómiát követelő, az erdélyi szász Rudolf Brandsch (1880–1953) vezette Magyarországi Német Néptanácsot.
Az említett demográfiai változás, a németség országon belüli részarányának a nagyarányú csökkenése szintén a radikalizálódást segítette elő. A csökkenés oka, hogy a mintegy kétmilliónyi németségnek a háromnegyede, majd’ másfél millió fő került Trianonnal a határokon túlra. Ez egyben azt is jelentette, hogy a hazai németség még a magyarságnál is nagyobb veszteséget szenvedett (a magyarság a népi állományának az egyharmadát veszítette el). A statisztikából kiderül, hogy 1930-ra további drasztikus csökkenés következett be: mintegy 13 százalékkal csökkent a hazánkban maradt németek száma (551 ezer főről 479 ezer főre). Ez szintén megkongatta a vészharangot és fölerősítette a németek önszerveződését.
A magyar kormány és a német nemzetiség érdekközössége 1918 és 1920 között
A tanácsköztársaság bukását követően, az 1919-1920 folyamán megalakult magyar kormányok legfontosabb célja a történelmi határok megvédése volt a még zajló békekonferencián; ennek rendeltek alá mindent, így a nemzetiségi politikát is. Ugyan a nemzetiségek ekkorra már gyakorlatilag kinyilvánították elszakadásukat és az anyaországukhoz való csatlakozásukat, ám a magyar kormány (tegyük hozzá, meglehetősen naivan) mégis abban bízott, hogy ha ígéretet tesz a korábbi nemzetiségi politika gyökeres megváltoztatására, talán a békekonferencia résztvevőit még meggyőzheti. Ehhez azt kellett demonstrálni, hogy az egyöntetűen szeparatistának beállított nemzetiségek között vannak olyanok, amelyek továbbra is Magyarország mellett állnak.
Ez a nemzetiség pedig csakis a németség lehetett, melynek vitathatatlan tekintélyű reprezentánsa a már említett Bleyer Jakab volt. A feladat tehát a nyilvánvaló érdekközösség kifelé történő demonstrálása lett. Ez a szövetség mindkét fél számára hasznosnak ígérkezett: a kormányzatnak, mert hiteles személlyel tudta képviselni az ügyet, Bleyernek pedig azért, mert nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli miniszterként hatékonyan tudott dolgozni a németség érdekeiért. Bleyer 1919 augusztusától 1920 decemberéig mind a négy kormányban részt vett. Számos fontos, nemzetiségeket érintő intézkedés kötődik a nevéhez. Így a 4044/1919 M.E. sz. rendelet a nemzeti kisebbségek egyenjogúsításáról (1919. augusztus 21.); a 209494/1919 VKM sz. rendelet a nemzetiségi iskolaügyről (1919. december 23.), a szlovák autonómia tervezete (1920. január 9.). Ezek ugyan jól demonstrálták a Párizsban összeült nagyhatalmak felé a magyar kormányoknak a letűnt korszak gyakorlatával szakító, új nemzetiségpolitikai irányvonalát, ám tudjuk, mindhiába.
Burgenland és Nyugat-Magyarország kérdése – Bleyer szerepe
Trianont követően nyitott kérdésként megmaradt még Nyugat-Magyarország (Burgenland) ügye. Nem tűnt reménytelennek a túlnyomóan német többségű, ám a magyarság iránt nem eleve ellenséges lakosság „befelé húzó” magatartásában reménykedni. 1919 szeptemberében a saint-germaini béke mégis Ausztriának ítélte a területet, amelyet azonban a magyar kormány nem akart elengedni. A szerveződő szabadcsapatok tevékenysége és a Prónay Pál vezetése alatt kikiáltott, rövid életű Lajtabánság a magyar kormány tárgyalási pozícióit erősítette, kikényszerítve a rendezés felülvizsgálatát (velencei tárgyalások, 1921. október). Bleyer, mint a magyar kormány minisztere, rendkívüli aktivitást fejtett ki az ügyben: sorra járta a nyugat-magyarországi falvakat, számos népgyűlést tartott és agitált a maradás érdekében, de tárgyalt az osztrákokkal és a németekkel is, hogy Burgenlandot ne kívánják elszakítani. Ugyanis jól látta, hogy e németek által sűrűn lakott területnek az elveszítésével az amúgy is meggyengült magyarországi németség még tovább gyengülne.
Az, hogy Ausztria területgyarapodásának lehetőségét épp egy „német” ember kívánta megtorpedózni, oda vezetett, hogy Bleyerre igen rosszallóan tekintettek a németek és az osztrákok is. Ugyanakkor, bármilyen furcsán hangzik, a magyarországi soviniszták is, akik a miniszternek a nemzetiségek érdekében kidolgozott rendeleteit tekintették a magyarsággal szembeni lépéseknek. Bleyer körül egyre fogyott a levegő, soviniszta szervezetek tüntetéseket szerveztek ellene, folyamatos politikai támadások érték. Ezek olyan erőteljesek voltak, hogy Teleki Pál miniszterelnök 1920 decemberében, kormánya átalakításakor, megválni kényszerült tőle.
Változás a magyar kormány német nemzetiségi politikájában
1921 végével lezárult az ország határait érintő valamennyi kérdés és ezzel, a magyar kormány szerint, okafogyottá vált a nemzetiségi miniszteri pozíció és a nemzetiségi minisztérium fenntartása. A döntéssel beigazolódott Bleyer azon korábbi félelme, miszerint a hazai németség pozíciói olyannyira meg fognak gyengülni, hogy a magyarok már nem fogják akceptálni őket. Ráadásul a legközelebbi választás eredménye is tragikusan alakult: mert amíg 1920-ban Bleyerék keresztény tömörülése kilenc parlamenti helyet tudott szerezni és kormányerő lett, addig 1921-ben, már ellenzékiként, egyetlenegy képviselőt sem tudott bejuttatni a palamentbe, ahonnan maga Bleyer is kibukott. (Az 1926. és az 1931. évi választásokon – hogy a német kisebbséget elhallgattassák – kormánypárti színekben képviselői mandátumot juttatnak neki.)
Kényszerű engedmények
A kormányzati politika változása radikális volt, ugyanakkor egyértelműen jelezte a német mozgalom erőtlenségét is. Bleyer, aki 1918–1920-ban szívvel-lélekkel a magyar hazáért és a magyarországi németekért dolgozott, tudta, hogy a magyar kormánytól valamilyen módon ki kell kényszeríteni, hogy ismét respektálják őt is, és a németséget is. Ezért 1922-ben kooperálni kezdett a kisantant államok német kisebbségeivel: közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben kijelentették, hogy ameddig ők az új hazájukban jobb körülmények között élnek, mint az anyaországi németek, semmiképpen nem kívánnának visszatérni. Ez egyértelmű zsarolás volt, Bethlen miniszterelnök fel is szólította Bleyert, hogy cáfolja meg ezt az állítást, amire ő nem volt hajlandó.
A magyar kormány – kompromisszumkészebb magatartásra kényszerítve – meghozta az 1923. évi kisebbségi iskolarendeletét, amely a nemzetiségek anyanyelv használatát szabályozta az alsófokú iskolákban. (Az 1918–1920 között elért nemzetiségpolitikai engedmények 1923-ra áldozatul estek a soviniszta közhangulatnak.) Az új törvény A, B és C típusú elemi iskolákat állított fel a kisebbségek részére (a tannyelvben különböző mértékben érvényesítve a nemzetiségi anyanyelvet), ám közép- és felső szinten továbbra sem volt német nyelvű oktatás. Az A típusú német elemi iskolákban alapvetően német nyelven folyt az oktatás, a B típusúakban közel fele-fele arányban osztották el a tantárgyakat a két nyelv között, míg a C típusúakban voltaképp magyarul tanítottak, csupán alacsony heti óraszámban (idegen nyelvként) tanították a németet. Az iskolák döntő többsége ez utóbbiba tartozott, ami érthető módon nem elégítette ki a hazai németséget: legalább a B szint elérését kívánták. A vegyes tannyelvet a német szülők többsége kielégítőnek tartotta, hisz a kétnyelvűvé válás a gyermekeik boldogulását elősegítette, így az A típust többnyire maguk sem kívánták erőltetni.
A magyar kormány 1924-ben engedélyezte továbbá a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (Ungarländischer Deutscher Volksbildungsverein–UDV) létrehozását, de azt már nem engedte meg, hogy annak elnöke a kisebbségi követeléseket és a konfliktusos helyzeteket a kormánnyal szemben bátran felvállaló Bleyer legyen. Így őt csak alelnökké választhatták, elnök a kimondottan magyarbarát Gratz Gusztáv (1875–1946) lett. A német nemzetiség indíthatott politikai hetilapot (Sonntagsblatt, 1921) és tudományos folyóiratot (Deutsch-Ungarische Heimatblätter, 1929) is, valamint diákegyesület alakíthatott a jövő német elitjének a kiképzésére (Suevia, 1923) – mindezek szintén Bleyer iniciatívái nyomán jöttek létre.
Németország felé fordulás
Az 1920–30-as évek fordulójára a továbbra is patrióta érzelmű, ám számos kétellyel és belső vívódással küzdő Bleyer egyre többször került konfliktusba a kormányzati politikával. Sikertelen érdekérvényesítő képessége okán külső patrónust keresett a németség érdekeinek a megvalósításához: Berlin természetes szövetséges gyanánt kínálkozott.
Közben egyre többször jelentek meg keserűen őszinte írásai a Sonntagsblatt hasábjain – az egyik legnagyobb port a Rachel siralma című cikke kavarta (1932. november 20.) –, amelyeket az akkori magyar soviniszta körök nem toleráltak. A Trianon utáni indulatokat és fájdalmakat sokan az egyetlen megmaradt hazai nemzetiségen vezették le, leginkább azokon, akik nem akartak „jó magyarként asszimilálódni”, hanem kiálltak nemzetiségük jogaiért.
Bleyer 1933. május 9-én tartotta utolsó parlamenti felszólalását. Világosan fogalmazó beszédében a németek magyarok iránti történelmi elkötelezettségét méltatta, ám egyben figyelmeztette a kormányt, hogy ha a történelmi magyar államgondolat helyébe a magyar faji gondolat lép, ahhoz a német nemzetiség nem nyújthat támogatást. A beszéd óriási felháborodást váltott ki, megkérdőjelezték államhűségét, párbajra hívták ki, az egyetemisták az otthonát támadták… Bleyer ekkor számolt le véglegesen a magyarsággal szemben addig táplált illúzióival. Ezt követően – noha korábban semmilyen kapcsolata nem volt a német nemzetiszocializmussal –, 1933 végén Németországba látogatva tárgyalt Rudolf Hesszel és Németország védelmébe ajánlotta a magyarországi németeket, mondván, azok jogait a magyar nemzetiségpolitikával szemben csakis Németország szavatolhatja.
Teleki Pál írása – a viszony további romlása
A németség és a magyar kormány viszonyának további romlását jelzi az egyébként mérsékelt és toleráns Teleki Pál 1931. február 18-án, a Pester Lloydban megjelent híres írása is. Ebben az európai nemzeti kisebbségeket három csoportba osztotta: a hagyományos (avagy történelmi, mint baszkok, bretonok, magyarországi szlovákok stb.), az önkéntes (akik önként vagy hívásra költöztek az országba, mint a németek, románok, szerbek stb.), s végül a kényszerkisebbségek (akik úgy kerültek kisebbségi sorba az első világháború utáni határmódosításokkal, hogy közben eredeti lakóhelyükön maradtak). Teleki szerint csak ez utóbbiak jogosultak nemzetközi kisebbségvédelemre. A magyarországi németek számára ezek a sorok egyértelműan azt jelentették, hogy Teleki különbséget tesz a kisebbségek között: van, akinek jár, és van, akinek nem a kisebbségvédelem. Bleyer, de még Gratz Gusztáv is visszautasította Teleki gondolatait.
A radikalizálódás külső okai
A harmincas években a magyarság és a németség viszonyából eltűnt a korábban említett békés szimbiózis, bizalmatlansággá változott; mindkét oldal erőteljesen radikalizálódott. E folyamat feltérképezéséhez az előadó megvizsgálta a leglátványosabb külső és belső okokat és konfliktusforrásokat.
A külső okok között első helyen említette Berlin megváltozott politikáját. Az 1918-ban létrejött weimari köztársaság alapvetően visszafogott magatartást tanúsított a térségbeli német kisebbségek iránt. Egészen 1933-ig, Németország nem szólt bele az adott országok belügyeibe, így nemzetiségi politikájába sem, a feleket nem próbálta meg egymás ellen kijátszani. Ám 1933 után a nemzetiszocialista politika minden területen megváltozott. Aktív, erőszakos, expanzív lett és ez lecsapódott a német kisebbségekre is: őket is be akarta vonni a saját politikai erőterébe.
Új, a térség népeit sértő német kifejezések honosodtak meg, mint a Volksboden, a Kulturboden, a népcsoport, a kultúrbefolyás, a kultúrlejtő stb. Ezek az új kifejezések és ezek tartalma meglehetősen sok európai országot érintettek, és jogos félelmet keltettek: vajon Berlin a német politikai határokat ki szándékozik-e tolni ezen kultúrahatárokig?
A határmenti németséget érintően jelent meg a Grenzdeutschtum kifejezés, amely olyan határmenti területeket érintett, mint Lengyelország és Csehország, ahol német lakosság élt. Ez utóbbiban hárommillió szudétanémet lakott, közvetlenül a határ mellett. Az Auslanddeutschtum fogalma pedig az anyaországgal nem közvetlenül határos, hanem a távolabbi, szétszórtan élő németekre, többek között a felvidéki/szepességi szászokra, a baranyai és tolnai németekre (Schwäbische Türkei), az erdélyi szászokra stb. vonatkozott.
Alapvetően megváltozott, terminológiájában is „megújult” a német tudomány is. Népiségvédő törekvései jegyében megjelent a származás mint döntő kritérium a németség megállapításánál, szemben a látható nyelvi kritériumokkal és az önként felvállalt, választott népi identitással. Mindezt a már asszimilálódott németek esetében is alkalmazni kívánták. Térképek készültek arról, hogy az új elvek szerint németnek tartottak hol élnek, és köztük olyanok is megjelentek, amelyek e német etnikai szigeteket (akár Magyarország terültén belül is) elkülönült német néptalajként ábrázolták – komoly felháborodást okozva az országban. Elindult az úgynevezett Wandervogel-mozgalom is – német egyetemisták a nyári szünetekben, szervezett keretek között, de titokban országszolgálati bevetéseken vettek részt a különböző országokban és felvilágosító, népi öntudatra ébresztő, agitatív tevékenységet folytattak. Megjelentek új, pángermán térképek is – ezek okozták a legnagyobb viharokat és számos konfliktust gerjesztettek. Többek között napvilágot látott egy olyan térkép 1938-ban, a Die Woche című berlini lapban, amelyen a Dunakanyar, Budapest és az egész Észak-Dunántúl a Német Birodalom részeként jelent meg.
A radikalizálódás belső okai
A belső konfliktusok között a legfontosabb az elhibázott magyar nemzetiségi politika volt, amely egységesen, differenciátlanul kezelte a németséget. Nem tett különbséget radikálisok és mérsékeltek között. A vidéki közigazgatás szinte sportot űzött abból, hogy megnehezítse a németek életét csak azért, mert németek voltak, és a legelemibb igényeiket sem elégítette ki.
Kijelenthető továbbá az is, hogy a kormány, a területi revíziókért cserében, kiszolgáltatta Berlinnek a hazai német lakosságot: az első és a második bécsi döntést ellentételezni kellett Berlin felé, a visszakapott területekért cserébe a magyar kormány egyre több kedvezményt adott a magyarországi németek radikális szárnyának, a Volksbundnak, miközben a mérsékelt és magyarbarát irányzat visszaszorult.
A soviniszta közhangulat terjedésében fontos szerepe lett Illyés Gyula Pusztulás című cikkének, amely 1933 szeptemberében jelent meg, a Nyugat folyóiratban. Illyés ebben az útirajzban az észak-baranyai egykéző (egy gyermekes), református falvakban szerzett tapasztalatait írta meg. Noha az írás a belső reformok, főként a földreform érdekében készült, a közvéleményben mégis úgy csapódott le, mint a magyarság visszaszorulásának és a német népelem terjeszkedésének a bizonyítéka, és megerősítette a fejekben már amúgy is ott lévő rémképet, hogy Németország elszakíthatja a többségében németek lakta Dél-Dunántúlt. Illyés írása tovább gerjesztette a generációk óta kiirthatatlan nemzethalál-víziót.
A hazai németség belső félelmeit nemcsak a magyar kormány sorvasztó célzatú politikája okozta, hanem az is, hogy még Németországból is „támadás” érte őket. 1939 októberében Hitler nagy beszédet tartott a Reichstagban. A szétforgácsolódott németség egybegyűjtéséről szónokolt és kiadta az utasítást a távoli, „elveszett” németek összegyűjtésére és a már megszállt lengyel területeken történő letelepítésére. A magyarországi németség megijedt ettől a tervtől, egyre bizonygatta, hogy ők nem szétforgácsolódott németek, sőt, ők azok, akik hidat képeznek az ausztriai és a délkelet-európai (bácskai, bánáti, erdélyi) erős német tömbök között. A terv megvalósulásának egyes lépéseit mind növekvő aggodalommal figyelték, különösen pedig az 1940 őszétől érkező (lehangoló látványt nyújtó) szekérkaravánokat, amelyek távoli vidékekről hozták a németeket.
Komoly változást jelentett, hogy 1940-ben, a második bécsi döntéshez kapcsolódó „népcsoportegyezmény” eredményeként, a magyarországi német közösség kollektív jogokat kapott. A Basch Ferenc irányította Volksbund nemzetiszocialista német népcsoportszervezet lett, és mint „állam az államban” működött és intézte a magyarországi németség ügyeit. Mindez egyben azt is jelentette, hogy a magyarországi németségről annak feje fölött döntöttek, a Volksbund pedig a náci Németország kiszolgáló intézményévé vált.