Hősök voltak – A Magyar Hősök Emlékünnepére

, , , , , , ,

Aligha tévedünk nagyot, ha az állítjuk, hogy kevesen tudják pontosan, hogy mit is ünneplünk május utolsó vasárnapján. Noha a Magyar Hősök Emlékünnepe 2001 óta hivatalos ünnep, még sincs benne megfelelően a köztudatban. A Klebelsberg Emlékházban május 8-án, A Nagy Háború magyar hősei” címmel  megtartott előadásában a VERITAS Történetkutató Intézet fiatal törtész kutatója, dr. Ligeti Dávid vázolta fel a hallgatóságnak e szomorú és egyben felemelő ünnepnek a hátterét és történetét, illetve oszlatta el azt a vélekedést, amely pusztán áldozatoknak tekinti az első világháborúban harcoló katonákat. Az alábbiakban az előadásáról készített összefoglalót olvashatják.

Már az első világháború legelején felmerült, majd a nagy világégést követően ismételten napirendre került itthon a háborúban elesett és megsebesült katonákra való megemlékezés gondolata – jelezte az előadó. – Ez azért volt rendkívüli, mert korábban csupán lokálisan, adott helyszíneken felállított emlékművekkel, oszlopokkal emlékeztek meg a nagy csatákra Európa-szerte és itthon is, mint ahogy azt például az 1848-49-es szabadságharc hősei előtt tisztelgő emlékművek jelzik.

Ám ez volt az első háború, amelynek hatalmas emberveszteségét látva felmerült a harcban elesettek, sebesültek, illetve az azokban általában részt vevő katonákra való központi, általános megemlékezésigénye. Bár az előadó csak az előadásának a második részében tér ki konkrét adatokra, már itt érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy háború legvéresebb időszakának tekinthető első két év alatt az Osztrák-Magyar Monarchia sok százezer katonája halt meg vagy sebesült meg, illetve esett fogságba. Hogy megértsük a későbbieket, érdemes már most áttekinteni ezt a két évet, amely idő alatt a háború áldozatainak közel 85 százaléka esett el:

  • 1914 végére, vagyis mindössze öt hónappal a háború kitörése után, több mint egy millió embert veszített el a Monarchia. Ebből durván 300-350 ezer volt a halottak száma, amiből a Magyar Királyság részaránya kb. hatvan százalék, azaz 180-200 ezer fő lehetett.
  • Az 1915 januárjától áprilisig, a Kárpátokban zajló ütközetekben 800 ezer katona halt meg. (Meghaladva a franciák egy évvel későbbi verduni veszteségét, amit egyébként minden tankönyv említ, de a kárpátoki harcokról alig esik szó.)
  • Az 1915 májusában a gorlicei áttörést követő győzelemsorozat fél milliós veszteséggel járt.
  • Az 1916 nyarán zajló Bruszilov-offenzíva is kiemelkedett a veszteségek tekintetében a 200 ezer halottal és 300 ezer fogságba esett Monarchia-katonával.

Az első hónapok hatalmas katonaveszteségeit látva kezdeményezte 1915 februárjában Abele Ferenc vezérkari tiszt központi megemlékezés megtartását és a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB) megalapítását. A bizottság javaslatokat tett arra, hogy milyen emlékoszlopokat, szobrokat kellene felállítani és ezekre építészeti-szobrászati pályázatokat írt ki. 1917-ben már rendszerszinten vetődött fel az ötlet, hogy minden település állítson emléket az áldozatok nevével, és vannak adatok arról, hogy néhány el is készül. (Egyébként nem csak Magyarországon, de minket követve, Ausztriában is hasonló emlékművek felállításáról döntöttek.) A hadseregből kiinduló kezdeményezést jelentős politikusok, civilek és értelmiségiek támogatták, mások mellett Bárczy István Budapest főpolgármestere, Herczeg Ferenc író, Ligeti Miklós szobrász. Ám a központi kormányzati akarat ekkor még nem érett be erre az ünnepre, és mivel 1916 végétől valamelyest „lanyhultak” a harcok, a kezdeményezés egy időre háttérbe szorult.

  1. Károly 1917-ben karolta fel újra az ügyet, ekkor születik meg az 1917. évi 8. tvc., amely „A most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének a megörökítése”címet viselte. Ennek bevezetőjében olvasható többek között, hogy a legnagyobb dicsőség azoké, akik kint vannak a fronton és „….rendíthetetlen bátorsággal állják az ádáz tusát.”

A Károlyi kormány – leginkább időhiány miatt – nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, míg a Tanácsköztársaság alatt egy új narratíva jelent meg, amely szerint nem hősök, hanem pusztán áldozatok voltak a háborúban elesettek.

Az 1917. évi 8. tvc. a megemlékezés mellett egyfajta honfiúi példaadást, hazafiúi honszeretetet is megfogalmazott a háborúban elesettekre való emlékezésben. A törvénynek ez a népnevelői értelmezése még határozottabban jelent meg a Horthy-korszakban. A törvénycikk örökségét egy 1924. évi új törvény vitte tovább, amely központi ünnepséggé, nemzeti ünneppé emelte május utolsó vasárnapját, a Hősök Ünnepét. 1929. május 26-án felavatták a Hősök Emlékkövét a Hősök terén, továbbá a megemlékezésekben fontos szerep jutott az eredetileg még 1915-ben, a budapesti Deák téren felállított Nemzeti Áldozatkészség szobrának is. Számos falu és település emelt, sok helyen ma is látható emlékoszlopot, emlékművet az onnan elszármazott és hősi halált halt szülöttjük nevével.

A tanácsköztársasági megközelítés került előtérbe 1945 után: a Hősök Emléknapja „spontán módon” kitörlődött ez emlékezetből: 1945-ben még megtartották, de már nem volt nemzeti ünnep, 1946-ban még helyi megemlékezések zajlottak, később pedig – noha nem tiltják be – elhallgatták.

A rendszerváltozást követően a 2001. évi 63. tvc. foglalkozott ismét ezzel a kérdéssel. A törvény bizonyos szintig beépítette az előző jogszabályokat és a korábbi időszak eszmeisége részben visszatért benne. Megőrizte az áldozatokra való emlékezést, ám kikerült belőle a népnevelői szándék; a korábban elbontott vagy átalakított emlékművek nagy részét 2014-től a Történelmi Emlékbizottság igyekezett helyreállítani.

Mindezek után az előadó – a már részben említett számok tükrében is – a világháború magyarokat érintő hátterét igyekezett megvilágítani és európai aspektusba helyezni.

A katonai áldozatok hazai számát tekintve az első világháborúban kétszer annyi volt a veszteség, mint a másodikban. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének teljes létszáma 9 millió körül volt, ebből 3,8 millió katonát állítottak ki a magyar királyság területéről, közülük minden második valamilyen módon megsebesült vagy hadifogságba esett. De azt is ki kell mondani, hogy nem csak a magyaroknak voltak nagyok a veszteségeik, mivel a monarchia összes népe súlyos áldozatokat hozott a háború során.

A magyar királyság területéről mintegy 660 ezer halottról tudunk, a sebesültek és hadifoglyok száma 750 ezer körül volt. Mivel eléggé közismert volt a magyar nemzetiségű alakulatok megbízhatósága és bátorsága, előszeretettel vetették be őket a legveszélyesebb frontokon. 1915 és 1917 között az isonzói arcvonalon fél millió fő halt meg; nagyobb részük volt magyar, mint amennyi a népességarányunkból következett volna. A legutolsó nagy veszteséget a piavei offenzíva során szenvedte a Monarchia: 1918 júniusában ugyan „csak” 150 ezer főre rúgott a veszteség, ám mégis ennek a hadjáratnak volt a legnagyobb hatása a hátországban a háborúról szóló parlamenti vitákban mindkét birodalomrészben, és a legnagyobb hatása az összeomlás tekintetében is.

Az előadó zárásként az I. világháborús kitüntetésekről is beszélt, többek között a legmagasabb fokozatúnak számító Katonai Mária Terézia-rendről, amelynek három fokozata volt, és mindösszesen 34 magyarországi tábornok és törzstiszt kapta meg. A háborús haditettek elismeréseképpen néhány új kitüntetést is létrehoztak.  A Károly Csapatkeresztet 1916 végén alapította meg a király, ebből 650 ezret adományoztak azoknak, akik 12 hét harcvonalbeli szolgálatot teljesítettek. Ennek a kitüntetésnek nagy respektusa volt, különösen a vidéki Magyarországon.

A számok, az adatok és a tények ismeretében alighanem jobban érthető, hogy miért nem teljesen pontos az áldozati szerep hangsúlyozása, és miért kell hősöknek tekinteni az elesetteket. De a magyarok hősiességéről szólt az erdélyi szász Arthur Arz tábornok az 1915. augusztusi breszt-litovszki bevonuláshoz kapcsolódó hadijelentésében is, amelyben úgy fogalmaz, lehet kitüntetéseket osztogatni, és elismerni a sok kiváló teljesítményt, de az igazi győztes, az igazi győző a magyar honvéd volt. Ennél az elismerésnél világosabban talán semmi sem magyarázza, hogy miért is kell ezt az ünnepet megtartani, erre emlékezni és törekedni arra, hogy ez a nap ismét a történelmi emlékezetünk része legyen.

Rubóczki Erzsébet