Szőcs Géza Kossuth- és József Attila-díjas erdélyi költő előadóestje
Beszélgetőtárs: Tuba Marianna újságíró, szerkesztő
A Magyar Költészet Napja alkalmából megtartott költői előadóestjének legelején Szőcs Géza költő a véletlennek, illetve a véletlenek összjátékának a sajátosságát vetette fel az irodalommal, és általában az élettel kapcsolatban. Ismert, hogy József Attila születésnapja alkalmából nyilvánította 1964-ben az akkori kulturális kormányzat április 11-ét a Magyar Költészet Napjává. Abban az időben József Attila irodalmi tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, miközben a 20. század egy másik magyar irodalomi óriásának, Márai Sándornak a nevét kimondani sem lehetett, noha – micsoda véletlen! –, ugyan néhány évvel korábban, de ő is ezen a napon született (Márai 1900-ban, József Attila 1905-ben). Márai művei 1964-ben gyakorlatilag tiltólistán voltak.
„Máig sincs kimondva, hogy ez a nap valójában kettős ünnep, és ezzel mindmáig adósok vagyunk” – hívta fel e komoly hiányosságra a figyelmet az előadó. – Ezen a napon József Attilára és Márai Sándorra közösen kellene emlékeznünk.” És nem csupán a születésnap azonossága köti össze e két irodalmi nagyságot – figyelmeztetett Szőcs -, hanem bizonyos műveik és egyes soraik között fellelhető kapcsolódási pontok is. Megint csak milyen koincidencia – jelezte az előadó –, hogy Márainak és József Attilának is megjelent egy-egy kötete Medvetánc címmel. Mai napig nem eldöntött, hogy Márainak ez az 1946-ban publikált, rövid írásokat tartalmazó könyve, annak a címválasztása József Attilának az 1934 végén megjelent kötetére tudatosan reflektáló szándékkal született-e meg, vagy inkább egyfajta véletlennek köszönhető. Továbbá mindkettőjüket foglalkoztatta a születésük órája. „Márainak és József Attilának a születésük óráit boncolgató verssorait egyszer, egy versemben összeloptam és egy közös négykezest állítottam össze belőlük – hallottuk Szőcstől, akit érzékelhetően mélyen foglalkoztat a véletlen mint olyan. – Nemcsak az időben bukkanhatunk véletlenekre, hanem a térben, akár szűkebb földrajzi régiókban is. Véletlen-e vagy sem, talán nehéz eldönteni, de valahogy különösen gazdag volt zsenikben az a régió, ahol az irodalmi est helyszíne, a Klebelsberg Emlékház névadója, Klebelsberg Kuno 1875-ben született” És valóban. Pécska igen közel van Nagyszentmiklóshoz, ahol Bartók Béla 1881-ben, illetve Csatádhoz (Lenauheim), ahol Nicolaus Lenau, a zseniális költő 1802-ben született, és megint csak micsoda véletlen, hogy Széchenyi és Lenau egyszerre voltak Döblingben. „Vajon miről beszélhettek (volna), ha találkoztak (volna)?” Erre ugyan nincs adat, de a fantázia határtalan! A döblingi elmegyógyintézet valahogy „kitüntetett” hellyé vált a zseniket illetően, hiszen később ugyancsak ide került Semmelweis Ignác is.
De ezen az esten nemcsak az ünnepeltek, József Attila és Márai Sándor idéződtek meg, hanem további irodalmi nagyságok is. Szőcs egyik felolvasott poémájában, a „Költők egymást közt”-ben Weöres Sándor, Vajda János, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Pilinszky János felelgettek egymásnak saját versidézeteikkel, illetve a Szőcs által elképzelt, a „szájukba adott” sorokkal, ugyanarra a – Weöres Sándor által felvetett – motívumra, a „Lányok, ó ti könnyű-röptű vércsék…, lányok, lányok, mért hagytok magamra?” reflektálva.
Tuba Marianna azon felvetésére, hogy vajon mi indokolhatja, hogy a császárkori Kínában nem lehetett politikus az, aki nem bizonyított költőként is, Szőcs Géza a költészet lényegére mutatott rá. „A költészet akkoriban elsősorban a világról és a túlvilágról, az embernek az életben való helyéről összefoglalt bölcsességnek volt a műfaja. És amikor egy hivatalnoktól azt várták el, hogy értsen a költészethez, hogy tudjon bizonyos versformákban megfogalmazni bizonyos tartalmakat, akkor valójában azt várták el, hogy a kínai kultúra alapját képező alapvető tanításokkal tisztában legyen. Vagyis nemcsak a költészetről volt szólt, hanem arról a tradicionális tudásról is, amelyre felépült az egész keleti kultúra, és azon belül a kínai.”
Az est folyamán felmerült kérdésre, hogy vajon mi a vers, nem könnyű válaszolni. És bár valamikor, egy tréfás esszében Szőcs maga is megpróbált megfelelni erre, most inkább Weöres Sándor ismert sorait idézte: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. „A vers talán az az eszköz – vélte Szőcs –, amellyel ez a létra használhatóvá válik, és amelynek a segítségével az ember fel tud emelkedni a csillagok felé. Ezt a felemelkedést még sok egyéb instrumentum is segítheti, de a vers mindenképpen az egyik, nagyon fontos eszköze.”
Ha ma kellene eldönteni, hogy kinek a születésnapját ünnepeljük a költészet napjaként, vajon kit választanánk? – kérdezte Tuba Mariannna. „Nem könnyű válaszolni, hiszen nagyon sokfélék a költészet kedvelőinek a preferenciái, mások a kánonok, és még ugyanazon kultúrkörön belül is igen rövid idő alatt merülnek feledésbe, vagy éppen emelkednek ki költők – mondta Szőcs. – A magyar költészet Balassi Bálinttal emelkedett európai rangra. Balassihoz kapcsolódva pedig az eszébe juthat az embernek az a kérdés is, hogy vajon a zenés színház gondolata mikor született meg? Akkor, amikor valaki legelőször csinált zene nélküli színházat, mert egészen addig elképzelhetetlen volt a színház zene nélkül. És ez így van a költészettel is, mert költészet zene nélkül nem létezett. És ugyan Balassit ma már nem nagyon olvassuk, de zenei kísérettel ma is szívesen hallgatjuk, mert a zene viszi az esetleg már elavult, régi, nem használt vagy nem nagyon ismert kifejezéseket. És itt azonnal felvetődik a nyelv elavulásának a problémája, ami a költészetben és a prózában is megfigyelhető; egy kétszáz, de akár csak egy száz évvel ezelőtt született irodalmi művet is, a szokatlan nyelvezete miatt, ma nehéz élvezettel olvasni. Ezért is próbálkoznak meg olykor prózai művek újraírásával, mint például Móricz Zsigmond, aki Bornemissza Péternek a Magyar Elektráját írta át. De a költészet esetében ez nem igazán járható út.”
A Magyar Költészet Napja alkalmából érdemes elgondolkodni magáról a magyar nyelvről is. „A magyar nyelvtudomány az elmúlt 150 évben nagyon alulteljesített; ma is ugyanott tart, mint a 19. században. Ez a helyzet lehetetlenné tette azt, hogy a magyar nyelvvel úgy foglalkozzunk, mint ahogy megérdemelné. Pedig a magyar nyelv az egyik legnagyobb kincs, amit egy gyermek magával hozhat.” Ezzel a szép és nagyon elgondolkodtató mondattal, mintegy útravalót is kínálva a közönségnek zárta le Szőcs Géza Kossuth-díjas és József Attila-díjas erdélyi költő a Magyar Költészet Napja alkalmából tartott előadását a Klebelsberg Emlékházban, 2019. április 10-én.
Rubóczki Erzsébet