Az uralkodó birodalma, vagy a birodalom uralkodója? Ferenc József osztrák császár és magyar király személye.

, , , , , ,

Előadó: Schwarczwölder Ádám, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár

1920-ban megjelent egy vers, amelyben azt kérdezi Karl Kraus osztrák költő, hogy ki volt valójában Ferenc József? Természetesen mindenki tudta, hogy ő volt a Monarchia uralkodója, ismerték az arcát, a szokásait, de hogy valójában milyen ember volt, és vajon ő formálta-e az országait, vagy az országainak, azok kormányzásának a problémái tették őt olyanná, amilyennek végül is látjuk, vagy éppen gondoljuk? – vetette fel a kérdéseket az április 3-án tartott előadásában Schwarczwölder Ádám, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos segédmunkatársa.  A kép, amely róla élt és él még a napjainkban is, egy személytelen, rideg, érzéketlen embert mutat, és a korabeli költő sem finomkodik, amikor a középszerűség démonaként aposztrofálja az 1830-ban született, és a trónt 1848-ban, meglehetősen zivataros körülmények között elfoglaló Ferenc Józsefet.

 

Ferenc József neveltetése és trónra lépése

A szerfelett vallásos Ferenc József élete végéig Isten kegyelméből való uralkodónak tekintette magát, akit Isten bízott meg azzal a feladattal, hogy országait és népeit vezesse – aki ez ellen lázad, Isten rendelése ellen lázad. Ez még akkor is igaz, ha az idők szavát meghallva – no és persze gyakorlati politikai megfontolásból – 1867 után Ausztriában és Magyarországon is alkotmányos körülmények között uralkodott.

Édesapja, Ferenc Károly főherceg (I. Ferenc kisebbik fia) nem vágyott soha uralkodni, majd amikor mégis kénytelen lett volna elfoglalni a trónt, kissé félkegyelmű bátyját, V. Ferdinándot váltva, inkább lemondott a fia, az akkor 18 esztendős Ferenc József javára. Hogy ez a fiatalember alkalmassá vált a trónra és a birodalom kormányzására, leginkább az édesanyjának, Wittelsbach Zsófia Friderika főhercegnőnek köszönhető, aki intellektuálisan, műveltségben, ambíciókban a férjénél jóval magasabb szinten állt és ilyen szellemben irányította a gyermekei nevelését is. Köztudott, hogy a Habsburgoknál a gyerekek taníttatása már igen korán elkezdődött és valamennyien uralkodói nevelésben részesültek. Így Ferenc József is, akit hatéves korától rendszeresen, heti 32 órában, napi szigorral és rendszerességgel oktattak a legkülönbözőbb ismeretekre. Tanult jogot, teológiát, filozófiát, történelmet, nyelveket. Kiváló nyelvérzéke volt, és ha nem is tökéletesen, de uralkodóként megérttette magát a 13 nemzet által lakott birodalmának valamennyi népével, így többek között magyarul is viszonylag jól beszélt.

Metternich irányításával már éppen elkezdett politika- és államelméletet tanulni a fiatalon is igen kötelességtudónak bizonyuló Ferenc József, amikor kitört a forradalom 1848-ban, a császári család pedig menekülni kényszerült Bécsből. „Szerette a hadsereget, annak a rendezettségét, de nem szerette a háborút” – fogalmazott az előadó. Ezért is volt meglepő, hogy az itáliai frontról, ahol a tűzkeresztségen átesett 1848 tavaszán, lelkes levelekben számolt be a feje mellett süvítő ágyúgolyókról. Gyorsan haza is rendelték az uralkodónak kiszemelt főherceget, mielőtt még véletlenül elesne. Uralkodóként gyakorlatilag az események sűrűjébe került, ráadásul szinte azonnal több megaláztatást volt kénytelen elszenvedni a forradalmak és a magyar szabadságharc miatt. Így az udvar Bécsből való menekülését, a Függetlenségi Nyilatkozatot és a katonai vereségeket, illetve legsúlyosabb „tételként” az orosz cár előtti személyes segítségkérést. Mindezek alapvetően meghatározták uralkodásának első, erősen magyarellenes időszakát, és tetten érhetők a szabadságharcot követő, a kor viszonyai között igen szigorú megtorlásban: Ferenc Józsefet személyes felelősség is terheli az aradi vértanúk és gróf Batthyány Lajos kivégzésében.

Az uralkodása elején semmiképpen nem volt magyarbarátnak nevezhető, és értelemszerűen a magyarok széles tömegei sem kedvelték, azonban uralkodásának a végére, sőt már menet közben is sokat változott, és pozitív irányba Ferenc József megítélése. De kijelenthető az is, hogy mindezzel párhuzamosan a magyarok hűségébe vetett személyes bizalma is jelentősen megerősödött. Ezt a folyamatot, amely egyébként mindkét fél, így az uralkodó és Magyarország szempontjából is roppant tanulságos, lépésről lépésre tekintette át az előadó. „Ferenc József uralkodását nem kísérték külpolitikai és katonai sikerek – tudtuk meg. Háborúzott az olaszokkal és elveszítette Lombardiát, illetve Velencét. Háborúzott a poroszokkal és 1866-ban vereséget szenvedett tőlük, így nem Habsburg jogar alatt egyesült Németország. Ráadásul a birodalom pénzügyi helyzete sem volt rózsás. Mindezek arra sarkalták, hogy a magyarokkal egyfajta modus vivendit alakítson ki, felismerve, hogy a birodalom legnagyobb tartományával való együttműködés nélkül a Habsburg birodalmat el fogja veszíteni, méghozzá elég rövid távon.”

 

Az 1867. évi kiegyezés megkötése A kiegyezés jelentősége Ferenc József, Ausztria illetve Magyarország számára

A kiegyezés sem az ő, sem a magyarok részéről nem volt feltétlenül érzelmi kérdés, sokkal inkább racionális döntésnek tekinthető. „Magyarország számára a lehetséges alternatívák közül még mindig ez a legjobb” – így gondolta ezt a kortársak többsége, mások mellett Deák Ferenc és Andrássy Gyula is. Mert a magyarság nem volt elég erős ahhoz – sem létszámában, sem gazdasági erejét tekintve –, hogy úgy vívja ki a függetlenségét, hogy közben a történelmi Magyarország egészét, vagy legalábbis abban a magyar hegemóniát megőrizze. Erre tanított 1848-49 is. Vagy a nemzetiségekkel vagy a dinasztiával és Ausztriával kellett tehát megegyezni. Az adott körülmények között az ez utóbbival 1867-ben létrejött dualizmus jelentősen ésszerűbb volt. „Ha a magyar nem állhat meg egymagában, csak inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a ráczok közé” – írta naplójába még 1862-ben a korábbi ’48-as huszártiszt, Podmaniczky Frigyes.

A kiegyezésben három közös ügyet határoztak meg: a hadügyet, a külügyet és az előbbi kettő fedezésére szolgáló pénzügyet. Deák úgy érvelt, hogy azért a külügy és a hadügy a közös ügy, mert a védelem a diplomáciánál kezdődik, a diplomáciától függ, hogy kell-e majd háborúzni vagy sem. (Egyébként a közös védelmi kötelezettséget már a Pragmatica Sanctio megfogalmazta, 1723-ban.) A pénzügy pedig csak annyiban volt közös, amennyiben a másik két közös ügyet fedezni volt hivatott; egyébként pénzügyileg mind a két ország független volt. Két ország, két parlament, két főváros – de csak egy uralkodó. Az ő személye vált a legfontosabb kapoccsá a két birodalomrész összetartásában. Uralkodói jelmondata, az „Egyesült erővel” (viribus unitis) szintén beszédes. A kiegyezési törvényeket az osztrákok is elfogadták, így vált kétpólusúvá a birodalom, amit a már említett közös ügyek kötöttek össze. Ferenc József számára a kiegyezés minden pontja megváltoztathatatlan volt, azokból soha nem engedett, azokhoz minden körülmények között következetesen ragaszkodott és mindenkivel szemben, pro és kontra, megvédte őket. Az uralkodása ebben az értelemben mindenki számára teljesen kiszámítható volt.

Az érzelmek fel-feltörtek a kiegyezés kapcsán, az osztrákok azt gondolták, hogy a kiegyezés a magyarok győzelmét jelentette, míg a magyarok többségének lelkében továbbra is a 48-as gondolatok domináltak, és a kiegyezést sokan nem támogatták. (A Habsburgokkal való kiegyezés helyett a nemzetiségekkel való megegyezés, egy velük kialakított konföderáció gondolata is felmerült lehetséges alternatívaként, ahogy azt Kossuth is szorgalmazta, amelyben – és erről már kevesebb szó esik – éppen úgy lettek volna közös ügyek, és éppen azok (hadügy, külügy, pénzügy), amelyek a dualista birodalomban voltak.)

Amíg a területileg kompaktabb Magyarországon a területi egység egyfajta kohéziós erővel is bírt, addig a szétszabdalt, területileg szétszórt Ausztriában az egyetlen kohéziós erőt az uralkodó személye testesítette meg. Hogy mennyire problematikus államalakulat volt Ausztria, azt a hivatalos megnevezése is mutatja, amely így szólt: „A birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok”. Ausztriának csak a köznyelv hívta. De a lakosság számaránya is kérdéseket vetett fel azzal kapcsolatban, hogy milyen ország is Ausztria, hiszen a lakosságnak mindössze 36 százaléka volt osztrák-német. Éppen ezért biztosított lehetőséget Ferenc Józsefnek az 1867. évi decemberi osztrák alkotmány 14. paragrafusa arra, hogy Ausztriát rendeleti úton is kormányozhassa. Vagyis, ha a törvényhozásban problémák mutatkoznának (például, ha obstrukció miatt az osztrák parlament működésképtelenné válik), akkor azt szét lehet kergetni és a törvényhozás szünetében kiadott, törvényerővel bíró uralkodói rendeletekkel lehet kormányozni. Mindez azt jelentette, hogy Ausztriát abszolutisztikus módon is lehetett irányítani, és ezzel a szükségmegoldással többször élni is kellett a korszak során.

 

Ferenc József és a végrehajtó hatalom viszonya

Mindeközben ugyanezt Magyarországon elméletileg nem tehette meg Ferenc József, noha azt senki sem vitatta, hogy a végrehajtó hatalom a királyt illette meg, amit a parlamentnek felelős magyar kormányok útján gyakorolt. A rendeletei Magyarországon csak miniszterelnöki vagy miniszteri ellenjegyzéssel léptek érvénybe. Valójában mindkét országban az övé volt a politikai hatalom (hiszen a miniszterelnököket ő kérte fel és a miniszterek kinevezése is tőle függött), ami a közös ügyek tekintetében még határozottabban érvényesült, mert ezek voltak azok – különösen a külpolitika és a hadügy –, amelyek a birodalom nagyhatalmi státuszát biztosították; az ezeket intéző közös miniszterek kinevezéséről és elbocsátásáról egyedül ő döntött. A külpolitikát az uralkodó nevében folytatták (egyébként máshol is Európában), de ellentétben például Angliával, ahol valamennyire azért formális volt ez az uralkodói jog, addig Ferenc József a gyakorlatban is tudott élni a felségjogaival.

Magyarországon a kiegyezést az 1867. június 8-án megtartott koronázási ünnepség koronázta meg szó szerint és ténylegesen is. Hatalmas népünnepélynek szánta az akkori politikai elit, azt remélve, hogy ezzel az eseménnyel mindenki számára nyilvánvaló válik, hogy egy új időszámítás kezdődik a magyar történelemben. Ferenc József a megkoronázásával vált legitim magyar uralkodóvá. A kiegyezésben ragaszkodott ahhoz, hogy az 1848. évi áprilisi törvényeken módosításokat hajtsanak végre, amivel a felségjogai kiszélesedtek: egyrészt szabadabban oszlathatta fel az országgyűlést, ami jól kifejezte a törvényhozás és a végrehajtó hatalom legfőbb képviselője közötti erőviszonyt.

A kormány kinevezésével kapcsolatban – a józan megfontoláson túl – semmi nem kötelezte az uralkodót arra, hogy az aktuális parlamenti többségből válassza ki a kabinet tagjait. A kormányok sorsa (kinevezésüket vagy lemondásukat tekintve) gyakran az uralkodó és miniszterelnök személyes viszonyától, a közöttük lévő bizalmi kapcsolattól függött, ezért többségében csak olyan miniszterelnök kinevezését írta alá, akit ő szeretett volna. (Ez nem jelentett feltétlenül személyes szimpátiát, például az 1875-ben miniszterelnökké kinevezett Tisza Kálmánt sem kedvelte különösebben.) De az 1848. évi áprilisi törvények módosítását jelentette az is, hogy már nem csak a miniszerelnököt, hanem az egyes minisztereket is az uralkodó nevezte ki, igaz, a miniszterelnök előterjesztése alapján.

 

Az uralkodó jogai a törvényalkotás folyamatában

Ferenc Józsefnek nem csak a végrehajtó hatalomban érvényesült az akarata, személye a törvényalkotási folyamatokban is fontos szerepet játszott. A korszak kormányai többnyire erős parlamenti többségre támaszkodva kormányoztak, ezért kevésbé függtek a parlamenttől, ám sokkal inkább függtek az uralkodó akaratától, amely jóval többször érvényesült, mint ahányszor neki kellett lényeges engedményeket tennie a parlamenti többségnek. A mindkét házban elfogadott törvényjavaslatokat ő szentesítette – ezt elvben meg is tagadhatta volna –, de egyetlen egyszer sem élt ezzel a jogával. Soha nem fordult elő, hogy egy megszavazott törvényt ne szentesített volna, ám arra volt példa, hogy olykor halogatta azt. „Egyébként nem is volt szüksége arra, hogy ezzel a jogával éljen – hívta fel a figyelmet az előadó –, mert létezett az előszentesítési jog. Hogy mely ügyeket kellett előzetesen az uralkodó elé terjeszteni, hogy az uralkodó a legfelsőbb jóváhagyási jogát milyen ügyekben gyakorolhatja, arról elég korán, már az 1867. március 17-i minisztertanácsi ülésen döntöttek: egy 24 pontból álló listát állítottak össze, amely lista utólag is nagyon tanulságosnak tekinthető. Például egy iskolaigazgató kinevezése éppen úgy uralkodói jóváhagyással történhetett meg, mint minden tízezer forintot meghaladó állami beruházás (ami nagyon alacsony, szinte bagatell összegnek számított akkoriban). Érdekesség, hogy az uralkodó valóban el is olvasta és a jegyzeteivel látta el ezeknek az olykor jelentéktelen ügyeknek az aktáit.  A listának a 12. pontja foglalkozott a törvényjavaslatok, az országgyűlési előterjesztések, a lényegesebb rendeletek országgyűlési bemutatásuk előtti felterjesztéséről. A későbbi történetírás, a Horthy-korszakban és főképpen 1945 után ebben látta az uralkodói elnyomás legfőbb eszközét: az uralkodó mintegy uralta a parlamentet – vélték. Ám sokkal inkább tekinthetjük ezt a jogot az adott kormányok feletti hatalom, mint az elnyomás eszközének, mert ne feledjük, hogy a törvények kezdeményezésének a joga a mindenkori parlamenti képviselőket – legyenek kormánypártiak vagy ellenzékiek – illette meg. A királynak arra tehát volt ráhatása, hogy a kormány mit terjeszt a parlament elé, de az egyes, főleg az ellenzéki képviselők felszólalásaira, javaslataira értelemszerűen nem. Kétségtelenül fontos uralkodói felségjog volt az előszentesítés, de ezt is a maga helyén kell kezelni és értelmezni.”

 

Az uralkodói felségjogok gyakorlása a hivatalokon keresztül

Ferenc Józsefnek volt két, tulajdonképpen „saját” hivatala: a Katonai Kancellária, amelyen keresztül a legfelsőbb hadúri jogait gyakorolta, valamint a 20-25 fővel működő és a két ország ügyeit közösen kezelő Kabinetiroda (Kabinettskanzlei), amelynek segítségével Ferenc József a politikai/uralkodói felségjogait érvényesítette. Ezen ment keresztül az osztrák és a magyar kormánnyal kapcsolatos minden olyan ügy – átlagban évi négyezer –, amely az uralkodó jóváhagyását kívánta. Ezeket a Kabinetiroda közvetítette az uralkodó felé, majd a válaszokat eljuttatta a megfelelő kormányzati vagy közigazgatási szervekhez. Nem csak a különböző szervek, hanem magánszemélyek is fordulhattak a Kabinetirodához (évente átlagosan a harmincezret is elérte a magánbeadványok száma). Meghatározó volt a Kabinetiroda élén álló és nagyon komoly informális hatalommal rendelkező igazgatók személye, akik az uralkodó legfőbb bizalmi embereinek számítottak – és többnyire élethosszan viselték a hivatalukat. Az irodán belül működött egy magyar osztályfőnökség, amely a magyar kormányszervekkel tartotta a kapcsolatot. Ennek vezetői szintén élethosszig élvezték a király bizalmát: Pápay István és König Károly a halálukig, míg Daruváry Géza (később a Horthy-korszak egyik fontos politikusa) a király haláláig álltak a hivatal élén. Magyar ügyekben ők számítottak Ferenc József legfontosabb tanácsadóinak, illetve rajtuk kívül még gróf Andrássy Gyula, aki nem csak miniszterelnökként, hanem később közös külügyminiszterként is korlátlanul bírta az uralkodó bizalmát, vagy Kállay Béni, aki több mint három évtizeden át töltötte be a közös pénzügyminiszteri tisztséget.

Az uralkodó személyesen nem nézett át minden ügyet, ám a személyi jóváhagyását kívánókat kivétel nélkül. Ugyancsak elolvasta a naponta két alkalommal (reggel és kora délután) számára összeállított sajtószemlét is. De nemcsak a hozzá felterjesztett iratokat nézte át, hanem időnként maga is kezdeményezett vizsgálatokat bizonyos ügyekben. A munkamorálja és a munkabírása köztudottan legendás volt. Elég pontos és kiszámítható napi rutin szerint élt, amit nagyon ritkán rúgott fel. A mindennapjai igen szigorúan teltek, erről legpontosabban és legmegbízhatóbban a mellette napi 24 órában szolgálatot teljesítő szárnysegédek 1895-től vezetett naplókönyvei tanúskodnak. Egyszerre négy szárnysegédje volt (az egyik egy időben Horthy Miklós), közülük egy, de inkább kettő mindig mellette, körülötte tevékenykedett és feljegyezte pontosan egy-egy napjának a történéseit: az ébredés időpontját, milyen ügyeket intézett, kik és mikor látogatták meg…

 

Konklúzió

Mindenképpen túlzás a bevezetőben említett költő állítása, mely szerint Ferenc József a középszerűség démona lett volna, illetve „személytelenséggel” vádolni. Ám az igaz, hogy az uralkodói feladatait mindig igyekezett a saját személyes érzelmei fölé helyezni. És az is igaz, hogy a külvilág felé mutatott arca rendkívüli ridegségről árulkodott: a családi tragédiák (öccsének, Miksának a kivégzése 1867-ben Mexikóban, egyetlen fiának, Rudolfnak az öngyilkossága 1889-ben, a feleségének, Erzsébetnek a meggyilkolása 1898-ban Genfben) másnapján ugyanúgy intézte az államügyeket, mint máskor. De hogy mit érzett legbelül, arról valóban keveset tudunk. A Schratt Katalinnal fenntartott több évtizedes viszonya, kapcsolatuk változatossága mutatja, hogy Ferenc József is csak ember volt. Ami viszont elmondható, hogy az uralkodó személyiségjegyeit magán viselte a birodalom. A számos megoldásra váró feladat éppen egy ilyen, Ferenc József-szerű, nagy szorgalommal és hivatástudattal rendelkező, az államügyekben aktívan részt venni akaró uralkodót kívánt. Ellentétben más alkotmányos európai uralkodókkal, akik uralkodtak, de nem kormányoztak, ő kormányozni is kívánt, részt akart venni a birodalom életében és irányításában. Így tehát az Osztrák–Magyar Monarchiát bizonyos értelemben az ő személyre szabott birodalmának is tekinthetjük.