Előadó: Dr. Kiss Dávid PhD történész, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
Az előadás fókuszába Kádár Jánosnak az 1956-os forradalmat követő politikája került. Az előadó, dr. Kiss Dávid, PhD történész azt próbálta meg érzékeltetni a hallgatósággal, hogy minek volt köszönhető Kádárék gyors „sikere” és az, hogy olyan rövid idő alatt meg tudták teremteni a „rendet” az országban. Lépésről lépésre mutatta be azt a folyamatot, amelynek során, 1956 novemberétől kezdődően, a Kádár-rendszer a szovjet erőknek, a kiépülő erőszakszervezetnek, a rendszert támogató jogalkotásnak és néhány jóléti intézkedésnek, illetve a társadalom beletörődésének köszönhetően, meg tudott szilárdulni.
A felkelőcsoportok, a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok felszámolása
Az előadó a forradalom kitörésének eseményeit nem kívánta részletesen tárgyalni, de annyiban kitért október 23-ára, hogy a fővárosban nem sokkal ezután erős ellenállást tanúsító felkelőcsoportok jöttek létre, és ezeknek egy része még november 4-ét követően is működött. Csak november 7-8-án sikerült az inváziós szovjet erőknek felszámolniuk őket, illetve vidéken néhol csak ezt követően, mi több, olyan szovjet jelentésről is tudunk, amely arról tanúskodik, hogy még november végén is fegyvereztek le embereket. Mindez azért fontos, mert Kádárék számára ezeknek a felkelőknek a lefegyverzése volt az egyik legfontosabb feladat. A másik a munkahelyeken megalakult forradalmi bizottságoknak, illetve a gyárakban létrejött munkástanácsoknak a felszámolása. Mindezeknek a megalakulása és léte azt mutatja, hogy már a forradalom alatt kialakult egyfajta civil ellenállás. A kádári politika kezdeti időszaka ennek a civil ellenállásnak a megtöréséről és megzabolázásáról szólt. Ez kimondottan kemény feladatot jelentett a szovjeteknek és az általuk hatalomra juttatott Kádárnak és társaságának. Különösen a gyárakban, amelyekben november 4-ét követően, néhol akár november végéig is sztrájkoltak a munkások. „Erről kevés szó esik napjainkban – hívta fel a figyelmet az előadó –, noha a fegyveres felkelés leverését követően ezeknek a felszámolása egy hosszabban tartó kihívást jelentett Kádárék számára.”
Miért éppen Kádár János?
Az előadás ennek a civil ellenállásnak a letörésén keresztül szólt Kádár Jánosról, egészen pontosan arról, hogy miért éppen Kádár János lett az, akit a szovjetek kiszemeltek erre a szerepre. „Kádár életéből – a teljesség igénye nélkül – néhány mozzanatot érdemes kiemelni, ha ezt meg szeretnénk érteni – mutatott rá az előadó. Kádár 1945-ig a Kommunisták Magyarországi Pártjának az egyik irányítója volt. 1945-öt követően, a kommunisták előretörésével párhuzamosan, egyre jelentősebb karriert futott be: 1948-ban belügyminiszter lett; többek között ekkor hozták létre a BM-en belül az államvédelmi hatóságot, az ÁVH-t. Kádár volt a belügyminiszter a Rajk-per idején, és ő a per egyik lebonyolítója is. Kádár politikai karrierjének ez az időszak volt a csúcspontja a Rákosi diktatúra alatt.” Később őt is bebörtönözték, ellene is koncepciós pert kreáltak. Nagy Imre hatalomra kerülésével, 1953-tól kezdődően kezdték el a diktatúra alatt lefolytatott munkásmozgalmi pereket felülvizsgálni, ennek köszönhetően kerülhetett Kádár is szabadlábra. 1953-tól lassan újraépítette a karrierjét. Először csak a 13. kerületi pártbizottságnak lett a vezetője, itt ismerte meg többek között Biszku Bélát, aki a forradalmat követően belügyminiszter és a megtorlásoknak az egyik irányító figurája lett. Később, közvetlenül 56-ot megelőzően, az MDP Pest Megyei pártbizottságát vezette. A forradalmat megelőző időszakot elemezve általában Nagy Imréről és köréről szoktak beszélni, és arról kevesebb szó esik, hogy Kádár körül is szerveződött egy hasonló kör. Kádár az MDP másod- és harmadrangú funkcionáriusai között szélesebb ismerettségre tett szert és kiépített egy kapcsolati hálót. Márpedig éppen ennek a kapcsolati rendszernek is köszönhető, hogy 1956. október 25-én, Gerő Ernő leváltását követően, Kádár került az MDP élére, vagyis lett főtitkárként a párt vezetője (akinek a véleménye egyébként nagyon sok mindenben nem egyezett Nagy Imre, illetve az őt követők véleményével), illetve hogy a szovjetek Kádár személye mellett döntöttek, amikor az ország új vezetőjét és egyben szovjet helytartót kerestek. Kádár mellett szóba jött a későbbi megtorlásban majd kulcspozíciót betöltő Münnich Ferenc is, aki a forradalom alatti időszakban, október végén Nagy Imre kormányának a belügyminisztere volt. De ki volt pontosan Münnich, és milyen politikai életutat járt be korábban? Volt nagykövet Belgrádban, majd Moszkvában, ami azért érdekes, mert itt személyesen is megismerhették őt az orosz politikai vezetők.
Moszkvában, az SZKP KB ülésén már 1956 októberének a végén döntés született arról, hogy fegyveres erőszakkal kell leverni a magyar forradalmat. Amikor november elején Kádár és Münnich Moszkvába utazott – tévhit, hogy kényszerrel vitték volna őket –, orosz részről ők voltak a kiszemeltek ennek a végrehajtására. „Nem tudjuk pontosan, hogy kettőjük közül miért Kádár lett a befutó, a választ – az előadó szerint – feltehetően az életútjuk adja meg.” És itt lesz döntő a hazai pártéletben kiépített kapcsolati rendszer, amellyel Kádár bírt, az a tény hogy őt sokkal jobban ismerték az itteni káderek, a pártapparátusban lévők, hogy támogatottsággal rendelkezett, ellentétben Münnichhel, akit itthon a párttagok alig ismertek a külföldön teljesített szolgálata miatt.
Az SZKP KB moszkvai ülésein mindketten többször is részt vettek, így november 3-án is, amikor Kádár többek között azt fejtette ki, hogy az „ellenforradalommal” kapcsolatban két út lehetséges. Az egyik, hogy hagyják menni a dolgokat, elfogadják a Nagy Imre által már átalakított és a működését is megkezdő koalíciós kormányt, illetve elfogadják azt is, hogy később választásokat tartanak az országban, amikor is koalíciós pártok, és így a kommunista párt is, feltehetően elveszítik majd a hatalmat. A másik út az ország katonai erővel történő megtartása. A szovjetek ez utóbbit választották. A beavatkozásuk melletti döntést az október végi események nagyban motiválhatták, mert ekkora túl sok lett nekik mindaz, ami Magyarországon történt. Erre a lengyel példából következtethetünk, ahol 1956-ban lazítottak egy keveset a gyeplőn, nagyon mérsékelt reformokat is megengedtek, de ahol rendszerkorrekció végül is nem történt. Ám a magyarországi helyzetet a lengyelnél radikálisabbnak ítélték meg – hiszen itt felmerült a Varsói Szerződésből való kilépés gondolata, a többpártrendszer iránti igény, illetve követelték a szovjet csapatok távozását –, és mindez már túl sok volt a szovjeteknek. Az előadó felidézte Sztálinnak a 2. világháború végén tett kijelentését, amelyben Sztálin a háború megváltozott természetéről beszélt, és amelynek az volt a lényege, hogy ha valaki elfoglalt egy területet, akkor arra ráerőlteti a saját társadalmi rendszerét. Ennek megfelelően alakultak ki a kommunista diktatúrák a szovjetek által elfoglalt területeken és 1956 októberében nagyon úgy tűnt, hogy Magyarországon ez a rend teljesen felborul. Noha Sztálin halála után vagyunk három évvel, de az általa mondottak továbbra is érvényesek: az oroszok el fogják veszíteni a befolyásukat, ha hagyják, hogy egy új rend alakuljon ki Magyarországon. Ezért is döntöttek a katonai erő mellett, de azért is, mert Magyarország, a többi kelet-európai országgal egyetemben, egyfajta pufferzónát is jelentett a Szovjetunió és a NATO tagállamai között. A szovjetek döntését a katonai beavatkozásról nagyban megkönnyítette John Foster Dulles amerikai külügyminiszternek az október 27-i nyilatkozata, amelyben – ugyan a diplomácia nyelvén – azt mondta ki, hogy Magyarországot az USA nem tekinti a szövetségesének. Ami azt jelentette, hogy sem ők, sem a nyugati hatalmak nem fognak tenni semmit az ország érdekében. „De nem is igen tudtak volna olyan rövid idő alatt és a körülmények ismeretében” – vélte az előadó.
A szovjet megszállás és a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulása,
a kádári politika legfontosabb elemei
November 4-e volt a „Forgószél hadművelet” megindulásának a napja. A különleges hadtest bevonult Budapestre és részben megszállta a középső részeket, a 8. hadsereg megszállta az ország középső és keleti részét, a 38. hadsereg a dunántúli részt foglalta el és lezárta a nyugati határszakaszt. Országszerte megszállták a katonai objektumokat és lefegyverezték a katonai alakulatokat és felkelőket. A szovjetek néhány napon belül felszámolták a tényleges fegyveres ellenállást. (Ekkor gyorsult fel a menekültáradat nyugat felé: november 20-a körül napi tízezren lépték át a nyugati határt, majd ennek 1957. január közepi tényleges lezárását követően Jugoszlávia felé menekültek az emberek.) Kádár és Münnich november 7-én érkeztek vissza Budapestre. Bejelentették a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak a megalakítását, amelynek a miniszterelnöke Kádár János lett. Létrehoztak egy csúcsminisztériumot Fegyveres Erők és Közbiztonsági Ügyek Minisztériuma néven, Münnich irányításával. Ide tartozott 1957 márciusáig a belügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium; márciusban választották szét őket, s lett Biszku Béla a belügyminiszter és Révész Géza a honvédelmi miniszter.
A Kádár-kormánynak gyakorlatilag a nulláról – igaz, a megszálló hatalomra erősen támaszkodhatva – kellett kiépítenie a rendszerét. De Kádár gyakorlatias és pragmatikus politikus volt, nagyon jól érzékelte a helyzetet és azt, hogy miképpen lehet megszerezni, megtartani, majd stabilan fenntartani a hatalmat. A kialakuló kádári politikának több eleme volt, amelyre támaszkodni kívánt. Az egyik, amiről a legtöbbet szokás beszélni, az az erőszak: ezt szolgálta a különböző fegyveres szervek újjászervezése, illetve az újak szervezése, továbbá azok az újonnan megszülető jogszabályok, amelyek a megtorlást segítették elő, illetve ösztönözték. A másik jellemzője, hogy már a kezdeti időszakban úgynevezett jóléti intézkedéseket is hoztak: eltöröltek – részben teljesen, részben ideiglenesen – olyan intézkedéseket, amelyek még a Rákosi-korszakban születtek és jelentősen irritálták a lakosságot.
A fegyveres alakulatok újjászervezése már november 4-ét követően elkezdődött. Már ekkor megszervezték a karhatalmat a korábbi honvédtisztekből, tartalékosokból, illetve volt államvédelmisekből. (1953-ban beolvasztották az államvédelmet a belügyminisztériumba, csak ezt nem hozták nyilvánosságra; ezért beszélünk államvédelmisekről és nem ÁVH-ról, amely hivatalosan 1953-tól nem létezett, de a gyakorlatban, a belügyminisztériumon belül elkülönülve, mégiscsak működött.) Budapesten három honvédelmi karhatalmi ezredet szerveztek, és még egy belügyit. Amíg az előzőek ideiglenesek voltak és később feloszlatták őket, addig ez utóbbi, a belügyi karhatalom 1975-ig megmaradt, gyakorlatilag a kezdetekhez nagyon hasanló formában. Mindeközben a nagyobb vidéki városokban is zászlóaljakat alakítottak ki. A karhatalom megszervezése és a rendszer számára megbízható elemekkel való feltöltése alapvető fontosságú volt, miként a rendőrség és a hadsereg átrostálása is. Átvilágították a volt államvédelmis alkalmazottak nagy részét, akik ezt követően a belügyminisztérium kötelékébe kerültek, ahol megszervezték, jórészt belőlük, a politikai nyomozó főosztályt, de volt államvédelmiseket tettek a legkülönbözőbb rendőri pozíciókba is. Az ő szerepük 1956 után vált igazán fontossá, egyrészt mert ők végezték a nyomozati munkát, másrészt ők azok, akik a szovjetekkel együtt begyűjtötték a forradalomban résztvetteket.
Az erőszak kapcsán meg kell vizsgálni a munkásőrség kérdését is. Közvetlenül a forradalom leverését követően, a fegyveres karhatalom és a rendőrség mellett különböző fegyveres milíciákat kezdtek szervezni, mint például rendezőgárda vagy polgárőrség. 1956 decemberében Kovács Imre vezérőrnagy, majd Földes László belügyminiszterhelyettes kapta azt a feladatot, hogy készítsen tervet a munkásmilícia (amit kezdetben népőrségnek hívtak) felállításáról, amelyre több tervezet is született. Végül 1957. január 29-én fogadta el a javaslatot az MSZMP vezetése a népőrség (munkásőrség) megszervezésére. Első körben, 1957 augusztusára egy 30 ezer fős haderőt szerveztek, amelynek tagságát az 1960-as évek közepére 60 ezer főre emelték. „A munkásőrség gyakorlatilag a párt hadserege lett. Ez azért állítható teljes bizonyossággal – fogalmazott az előadó –, mert a munkásőrség teljes egészében párthatározatok alapján működött: a tisztjeit, de az egyszerű munkásőri állományát is az MSZMP illetékes szervei válogatták ki; kezdetben a párttagok közül toborozták őket (ezen 1963-tól kezdve lazítottak és már párton kívülieket is felvettek).” Hivatalos jogszabályban ugyan nem mondták ki, hogy ez lenne a párt hadserege, de készültek titkos jogszabályok, amelyek gyakorlatilag ezt igazolták. A kezdeti 30 ezer fő jelentős létszám volt, különösen, ha belegondolunk, hogy 1957 áprilisában az akkor újjászerveződő magyar néphadseregnek a létszáma is csak 33 ezer fő volt. Ez még akkor is jelentős, ha a munkásőrök nyilvánvalóan nem rendelkeztek olyan fegyverzettel, mint a néphadsereg alakulatai. (Ez az arány jelentősen az 1970-es években változott meg, amikor a hadsereg elérte a legmagasabb, 120 ezer fős létszámát.) Ezekkel a szervekkel fegyveres demonstrációkat is tartottak, így a munkásőrség alakulatai már 1957. március 3-án – igaz, ekkor még fegyver nélkül, a későbbiekben már fegyverrel a kezükben – végigmasíroztak Budapesten, és hasonló menetre a vidéki városokban is találunk példát.
Az erőszakszervezetekhez kapcsolódik a megtorlás politikája. Hogy a megtorlások úgy történjenek, ahogy azt a rendszer irányítói szerették volna, ahhoz egyrészt különböző jogszabályokat kellett hozni, másrészt meg kellett találni a megfelelő személyeket ezek végrehajtásához: a bíróságok számára kiválogatták az erre alkalmas bírósági és ügyészségi állományt, amely mintegy szavatolta „megfelelő ítéleteket”. A jogi szabályozáshoz kapcsolódóan már 1956. november 12-én kiadták a büntetőeljárás egyszerűsítéséről szóló jogszabályokat, ám ezeket nem nagyon alkalmazták. 1956. november végén, december elején azonban fordulat áll be a megtorlási politikában: decemberben kihirdették a statáriumot, és ezt a statáriális rendeletet már meglehetősen széles körben alkalmazták. Az új irány jól érzékelteti az erőviszonyok alakulását: Kádárék november közepén még megpróbáltak tárgyalni a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imrével éppen úgy, mint a különböző munkástanácsokkal, amelyek november 4-ét követően a másodvirágzásukat élték. A gyári munkástanácsok megalakították a fővárosban a kerületi munkástanácsokat, majd november közepén megalakult a budapesti munkástanács is, november végén pedig az országos munkástanácsokat is létre akarták hozni. De Kádárék ezt már nem tűrték, és a nemzeti karhatalom, a szovjeteket is bevonva, megakadályozta az országos munkástanács küldötteinek a meghirdetett helyszínre, a Nemzeti Sportcsarnokba való bejutását. A kádári gondolkodásban ez már jelzi a fordulatot, mint ahogy később, Nagy Imréék elrablása is. A december 2-án összeülő MSZMP ideiglenes központi bizottságában már pártszinten is kimondták, hogy a tárgyalásos politika helyett erőszakos politikát fognak követni. A döntést nagyban támogatta, hogy addigra már jelentősebb számú karhatalmi erőre is támaszkodhatott a kádári Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. A következő lépést az 1957. január közepén bevezetett gyorsított eljárás jelentette. 1957 áprilisában pedig megyei szinteken ismételten felállították a népbíróságokat, és a legfelsőbb bíróságon belül megszerveztek egy legfelsőbb tanácsot, amely másodfokként működött.
A forradalom okai
Az említett december 2-ai ideiglenes központi bizottsági ülésen nevezték meg a forradalom okait is, egészen pontosan négyet, amelyek a következők voltak: a külső ellenség, az újjászerveződő fasiszták, a revizionizmus, illetve Rákosi és követői. Ennek a négy pontnak a megfogalmazása új irányvonalat, teljesen új fordulatot jelölt ki 1956. december elején: az erőszak politikájáét. A Rákosiéktól való elkülönülés lényeges mozzanata lett a kádári politikai gondolkodásnak. Azt jelzi, hogy mindenképpen meg akarták akadályozni Rákosinak a hatalomba való visszatérését, illetve az elsővonalbeli Rákosi-híveknek a visszatérését. Ezek a későbbiekben valóban nem is jutottak jelentősebb politikai pozíciókba, sőt némelyeket el is ítélnek. Így Péter Gábort, aki az ÁVH-nak 1953-ig volt a vezetője, vagy a volt honvédelmi minisztert, Farkas Mihályt és az ÁVH-ban vezető tisztséget betölt fiát, Farkas Vladimirt, aki később, Nincs mentség címmel megírta a visszaemlékezéseit is – ÁVH vezetők közül egyedüliként. Farkasékat 1957 tavaszán ítélték el először, de nagyon enyhe ítéletet kaptak. Kádárék jól érezték, hogy ez az enyhe ítélet a közvélemény szemében nem bizonyítja eléggé az elhatárolódásukat a Rákosi-korszak politikájától. Ezért és ekkor hozták újból létre a népbíróságokat és mondták ki, hogy az ügyész kérésére ismételten elő lehet venni és újra lehet tárgyalni olyan ügyeket is, amelyekben már megszülettek a jogerős ítéletek. Farkasék így kaptak áprilisban szigorúbb büntetést. Az már egy másik kérdés, hogy azt sem kellett letölteniük: 1960-ban, még jóval a büntetési idejük lejárta előtt, ők is amnesztiával szabadultak, ugyanúgy, ahogy a forradalom egyes elítéltjei. De nem mindenkit ítéltek el vagy büntettek meg a volt rákosista vezetők közül. Így például az egykori belügyminiszter, Piros László – aki Péter Gábor után vezette az ÁVH-t –, mintegy az eredeti foglalkozásához, a hentes mesterséghez visszatérve lett a szegedi szalámigyár főmérnöke, majd az igazgatója. A forradalom másik okaként megnevezett revizionisták alatt Nagy Imrét és követőit értették, akiket szintén nem szerettek volna visszaengedni a hatalomba. Közismert Nagy Imre és társainak a kivégzése 1958 júniusában, ahogy már 1957 elejétől a forradalmárok elleni perek és halálos ítéletek megszületése is. Az első, nagyobb formátumú személy, akit elítéltek, a Széna téri felkelőcsoport vezetője, Szabó János volt. A külföldi, illetve a fasiszta vonal – mint újabb okok – igazolására születtek meg Kádárék propagandakiadványai, az úgynevezett „fehér könyvek”, amelyekben azt állították, hogy a forradalom alatt külföldről fegyvereket csempésztek az országba, továbbá hogy különböző külföldi katonai szervezetek, például a CIA támogatták, sőt gerjesztették a forradalmat. A külföldi szál azért került be a fehér könyvekbe, mert a Varsói Szerződésben foglaltak szerint, ha valamely szerződő országot külföldről megtámadnák, akkor a többiek segítséget nyújthatnak neki. Vagyis próbálták igazolni a szovjetek beavatkozásának a jogosságát. De a külföld mellett a régi fasiszták is részt vettek a forradalom kirobbantásában – fogalmazták meg a fehér könyvekben. Ezek az állítások meglehetősen abszurdak voltak, de mintegy „igazolták” Kádárékat, hiszen 1956-ban sem a szovjet csapatok itt tartózkodását, sem a későbbi, a forradalomba történő beavatkozását nem rendezte semmilyen hazai és nemzetközi jogszabály. Ezt próbálták valamiféleképpen megmagyarázni a fenti vádakkal. A fasiszta vonal pedig azért volt érdekes, mert az 1947. évi békeszerződés kimondta azt, hogy ha a fasizmus felüti bárhol a fejét, ellene a szerződő felek kötelesek fellépni. Vagyis, ha Kádárék bebizonyítják, hogy fasiszták is résztvettek a forradalomban, akkor a szovjetek beavatkozása törvényes volt. A mai napig nem tisztázott pontosan, hogy például miképpen találták meg az 1948-ban, távollétében halálra ítélt, de hosszan bujdosó és egy kukoricásban csőszködő Francia Kiss Mihályt, aki az 1919. évi tanácsköztársasági megtorlásokban vett részt, és aki, az akkori politika szerint a „fasiszta” Horthy korszak katonájaként eleve „fasiszta” volt. Őt 1957 elején állították bíróság elé, majd végezték ki, de pereket folytattak volt csendőrök ellen is, bizonyítva a forradalom „fasiszta” jellegét.
1956 december elején vette kezdetét az erőszak politikája. Ezt követően dördültek el a sortüzek Salgótarjánban, a Nyugati pályaudvarnál, illetve adták ki a különböző jogszabályokat, köztük a már említett statárium bevezetéséről szólót január közepén, továbbá a kényszerlakhely kijelölésére vagy az internálás visszaállítására vonatkozóakat. És ezzel párhuzamosan történt meg az ügyészi és bírói állomány átrostálása, a rendszernek megfelelő emberek pozícióba juttatása. A halálos ítéleteket meghozó bírók és az azokat követelő ügyészek életrajzi kutatásai azt mutatják, hogy az állomány kb. 20-30 százalékának volt jogi egyetemi végzettsége, amit még 1945 előtt vagy azt követően szerzett meg. Az állomány döntő többsége azonban csak érettségivel, vagy még azzal sem rendelkezett. Ezek az 1948-ban Rákoskeresztúron felállított önálló államügyészi és bírói akadémiát végezték el, ahol egyéves gyorstalpaló oktatásban részesültek. Közülük többen az egyéves hadbírói gyorstalpalói tanfolyamot is elvégezték, és az ötvenes évektől bekerültek az igazságszolgáltatási apparátusba. Az ötvenes évek közepén közülük többen elvégezték a jogi egyetemet is. De ez nem sikerül mindenkinek és a halálos ítéleteket jórészt ezek, a megfelelő jogi képzettséggel nem rendelkezők hozták meg. A hatvanas évek elején ezeket a bírókat és ügyészeket – ha addigra sem végezték el a jogi egyetemet – elbocsátották vagy valamilyen parkolópályára (pl. vállalati jogtanácsosi állásba) helyezték.
Tömegrendezvények mint a megfélemlítés eszközei
A fentiekkel összefüggésben érdekesek a tömegrendezvények is. Így az egyik legkorábbi, a munkásőrök 1957. március 30-ai felvonulása – immár fegyverrel –, amelynek a budapesti útvonalterve jól mutatja, hogy erődemonstrációként, gyakorlatilag az egész fővároson keresztülmasíroztak. A következő tömegrendezvény az 1957. április 4-ei, amelynek a koszorúzását – még tömegek híján – nem a Felvonulási téren, hanem a Szabadság téren tartották meg, és amely rendben le is zajlott. Márciusban és áprilisban a nagyobb gyárakban és munkáskerületekben is tartottak munkásgyűléseket, de a csúcspont a május 1-ei budapesti rendezvény lett, amely az első valódi tömegdemonstrációvá vált. Ennek a forgatókönyve leginkább az 1945. évi május 1-ei felvonulásnak a forgatókönyvére emlékeztet, amelynek lényege, hogy a fővárosban több ponton gyülekeztek az emberek. A pártszervezetek jelölték ki a találkozási pontokat, illetve szedték össze kerületenként az embereket és határozták meg a felvonulásba bekapcsolódásuk menetrendjét. A csoportok végigvonultak a főbb útvonalakon, majd elérkeztek a Hősök terére, a mai Andrássy út torkolatában felállított tribünhöz. A tér királyi szobrait ekkor nem takarták le (ellentétben 1945-tel), mintegy jelezve, hogy azért mindent nem akarnak letagadni a magyar történelemből és egyben azt is, hogy a szocializmust Kádárék másképpen kívánják felépíteni, mint Rákosiék. Valószínűleg 150-200 ezres lehetett a tömeg – Kádárék 400-500 ezres tömegről beszéltek, amely ugyan messze állt az igazságtól, de nagyon jól bizonyította a világ előtt a támogatottságukat –, amelynek Kádár kb. egyórás beszédet tartott. Ezt követően rendezvények voltak a Városligetben, a Városmajorban és a város egyéb pontjain. Ezen a napon alakult meg többek között a KISZ is: a zászlóbontó ünnepségét az akkori Köztársaság téren tartotta, és tagjai innen csatlakoztak a felvonulók menetéhez.
A Rákosi-féle diktatúrától Kádárék többféle módon is próbáltak eltávolodni. Erre utal mások mellett a párt névváltoztatása is – MDP helyett MSZMP, ugyanakkor a pártkongresszusok számozása folyamatos maradt –, vagy a jóléti intézkedések, amelyek ideiglenesek, mint például a téeszesítés kérdése, amit akkor nem, csak 1959-től, a rendszer stabilizálását követően erőltettek újra, vagy véglegesek, mint a kisvállalkozók adócsökkentése, a gyermektelenek adójának az eltörlése, a Rákosiék által törvénytelenül megvont nyugdíjak újbóli folyósítása. Mindezekkel párhuzamosan zajlott a leszámolás, a rendszer megszilárdítása és a rendszer elleni hangok elfojtása, amely annyira sikeresnek bizonyult, hogy a forradalom egyéves évfordulójára a magyar társadalom a „beletörődés” állapotába került, így 1958-ban már meg merték tartani az első választást is. Kádárék ekkorra már teljesen biztosnak érezték a hatalmukat, erre utal Nagy Imréék kivégzése is ugyanebben az évben. 1960-ban egy kisebb, 1963-ban egy nagyobb amnesztiát adtak az 1956 kapcsán politikai alapon (és nem köztörvényesen) elítéltek számára. (Az utolsó 56-os elítélt 1977-ben szabadult.) Ugyanakkor felemás a helyzet, mert arra is találni bizonyítékot, hogy még a hatvanas évek első felében is születtek 1956-tal kapcsolatos ítéletek. Ám összefoglalóan elmondható, hogy 1963-ra Kádárék politikájának az első, átmeneti szakasza véget ért, miként azt is, 1956 mindvégig meghatározta a rendszerét: kialakult egyfajta 56 fóbia, ami megmaradt 1989-ig és a Kádári korszak számos döntését megmagyarázza.