Előadó: Dr. Anka László, PhD, tudományos munkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár
Az előadó által választott cím Cholnoky Jenő geográfusnak az 1934-ben megjelent A Kárpátoktól az Adriáig. Nagy-Magyarország írásban és képekben című művére utalt és azt vizsgálta, hogy a Kárpátoktól az Adriáig érő Nagy-Magyarországon hogyan képzelte el, elsősorban 1867-es politikai elit, amely több évtizeden át kormányzott a dualizmus korában, az 1867 előtti magyar nemzeti szupremáciának a fenntartását, a magyar társadalom vezető szerepét egy olyan országban, ahol egy 1868-ban végzett felmérés szerint a lakosságnak több, mint a fele nem volt magyar anyanyelvű és identitású. Bevezetésként Dr. Anka László a szupremácia fogalmát tisztázta. „Lehet fölénynek, fennhatóságnak, primátusnak, politikai vezetésnek értelmezni. A történészek nem mindig definiálják a fogalmakat – tette hozzá –, de egymás között egyfajta konszenzus alapján értelmezik és alkalmazzák, így a szupremácia fogalmát is, amelynek több magyarázata létezik ugyan, de valójában mindegyik ugyanazt fejezi ki.”
A nagyhatalmak kérdése – Miért éppen Bécs?
A címben vázolt téma tárgyalásánál onnan érdemes kiindulni – kezdte az előadását Dr. Anka László –, hogy vajon milyen tapasztalatokat vontak le az 1867-es politikusok az 1848-49. évi forradalomból és szabadságharcból? Azt, hogy alapvetően a nagyhatalmak döntöttek az ország sorsáról. Az osztrákok és az oroszok úgy, hogy katonai túlerővel leverték a szabadságharcot, az angolok és a franciák pedig úgy, hogy nem avatkoztak be. Akik az emigrációt választották, nem csak azért menekültek el az országból, hogy elkerüljék a megtorlást, hanem azért is – és ebben Kossuth élen járt az 1850-60-as években –, hogy propagandát fejtsenek ki, illetve szimpátiát ébresszenek és szövetségest találjanak a nyugati nagyhatalmak körében, Magyarország számára.
Az itthon maradottak azonban egy másik utat képzeltek el: ha már kell egy nagyhatalom, amely védelmezi az országot, az legyen/lehet Ausztria is, hiszen eltekintve 1848-49 keserűségétől, hosszú együttélési múlttal, tapasztalattal és hagyományokkal bírnak a Habsburgok és a magyarok. Ez az út azért is tűnt reálisabbnak, mert a kiegyezéshez vezető út egyben egy versenyfutás is volt, amely nem csak arról szólt, hogy Magyarország miképpen egyezzen meg a bécsi császári dinasztiával, hanem arról is, hogy a magyarokkal párhuzamosan a nemzetiségiek is tárgyaltak az uralkodóval. Nem volt mindegy, hogy a többnemzetiségű országban a nemzetiségiek egyeznek-e meg Ferenc Józseffel Magyarország rovására, vagy a magyarok egyeznek meg az uralkodóval és így megőrizhetik a szupremáciájukat, és a jövőben is a magyar politikai nemzet dönt arról, hogy mi zajlik a Kárpát-medencében. Az Ausztriával való megegyezés egyben azt is jelentette, hogy van egy nagyhatalmi védőháló az ország és az akkor itt élő 6-7 milliónyi magyarság felett. Ezért is volt alapvető az 1867. évi kiegyezés.
A kiegyezéspárti kormányzás
1867 után a kormánypártot a kiegyezéspártiak jelentették, ők adták a többséget a kormányzásban; klasszikusan 67-eseknek nevezték őket. (Létezik még a 67-es ellenzék is, amely szintén elfogadta a kiegyezést, de azt továbbfejlesztette volna, illetve vannak még az „udvar- és kormányképtelenek”, a Ferenc József ellenes 48-as ellenzéki erők is. Ez az elnevezés arra a helyzetre is utal, hogy akkoriban nem volt konstruktív szavazás a miniszterelnök személyéről: akit az uralkodó megbízott, az kapott kormányalakítási lehetőséget.) „Fontos tény – hívta fel a figyelmet az előadó –, hogy Magyarországnak, többnemzetiségű léte ellenére, nem volt senkivel területi vitája, senkitől sem akart területet szerezni. Érdemes egyébként végiggondolni, hogy honnan is lehetett volna területet szereznie Magyarországnak. Délről, a Kis Szerb Fejedelemségtől, a későbbi Szerb Királyságtól, illetve délkeletről, a román fejedelemségektől, a későbbi Román Királyságtól. De az országnak 1867-ben már volt elég szerb és román alattvalója; kell-e még több? Nyilván nem kellett, mert akkor még több idegen etnikum került volna Ferenc József jogara alá. Az a korabeli elit, amely a kiegyezésben látta az ország jövőjét, a magyarok és az osztrákok fölényében, nem pedig valamilyen föderációban gondolkodott. Pest/Budapest központot képzelt el, és egyáltalán nem akart tartományi parlamentet, autonómiával rendelkező tartományokat és tartományi kormányokat. Márpedig az esetleges területszerzések és a nemzeti lakosság számarányának ily módon való megnövekedése ezzel a „veszéllyel” is járhatott volna.
Nemzetiségi kérdés a 19. században, a nemzetiségi arányok változása
Asszimiláció, kivándorlás
- József rendelte el a birodalomban az első népszámlálást. Innen tudjuk, hogy 1787-ben a Magyar Királyság területén 2,3 millió magyar élt együtt 5,6 millió nemzetiségivel. Az arány nyilvánvalóan a török időszak pusztításainak a hatását, a lakatlanná vált területek különböző népcsoportokkal való betelepítésének az eredményét mutatja. Jó hatvan évvel későbbre teljesen megváltoztak ezek az etnikai arányok – a magyarság javára. Az 1868-ban megszületett nemzetiségekről szóló XLIV. törvénycikk egy korszerű nemzetiségi törvény volt, amellyel csak egyetlen baj volt: a megszavazásáról a nemzetiségi képviselők kivonultak. A törvénycikk fenntartotta volna a liberalizmus eszméit (egyénben, egyéni szabadságjogokban gondolkodott és azokat védelmezte), ám a nemzetiségek kollektív jogokat és autonómiát követeltek, így a törvényben foglaltak soha nem elégítették ki őket. (De az is igaz, hogy a politika sem mindig tartotta be a nemzetiségeket érintő törvényeket, ezekről egészen az első világháborúig vitatkoztak a parlamentben.)
De minek köszönhetően változott meg a dualizmus kezdetére, illetve azt követően a magyarok és a nemzetiségiek aránya? „A dualizmus korában a magyar politikai elitet egyfajta időt kérő optimizmus jellemezte” – fogalmazott az előadó, ami azt jelentette, hogy alapvetően bíztak a nemzetiségek természetes (és nem kényszerített) asszimilálódásában. A tízévente tartott népszámlálások eredményei nagyrész igazolták is ezt a reményt, hiszen a számok azt mutatták, hogy a magyarság aránya fokozatosan növekedett, míg a nemzetiségieké fokozatosan csökkent. 1910-re pedig eljutott oda az ország, hogy – Horvátország nélkül – a magyarság többségbe került a saját hazájában. „Ennek az időt kérő, az időben bízó optimizmusnak az eredményeként – ha nincs az első világháború – fokozatosan el lehetett volna érni a nemzetiségek asszimilációját – hallottuk. – A szlovákok, a németek és a zsidóság haladtak leginkább ezen az úton, míg a szerbek, akiknek ott volt a szerb anyaországuk, vagy a románok, akiknek szintén ott volt hátországként a saját anyaországuk, nyilvánvalóan másképpen gondolkodtak és másféle képességekkel rendelkeztek az asszimiláció tekintetében.” De az arányok változását a kivándorlás is jelentősen befolyásolta, és billentette a magyarság javára, mert a kivándorlók jelentős része éppen a nemzetiségekből került ki. Tegyük hozzá, hogy a kivándorlást, a szabad mozgást, – a korabeli liberális gondolkodásnak megfelelően, amely a korszakban meghatározó volt – a magyar parlament sem akadályozta. Így az 1880-as évektől kezdődően évente 20-30 ezer ember hagyta el az országot, a századfordulón pedig már évi 50-70 ezerre emelkedett ez a szám, a csúcsot 1903-ban és 1907-ben érte el (120 ezer, illetve 200 ezer fő). A dualizmus 51 éve alatt összesen 2,4 millió ember távozott, és háromnegyedük, úgy 1,8-2 millió fő, soha nem is tért vissza.
A kiegyezéspártiak politizálása a szupremácia fenntartása érdekében
Választójogi kérdés, parlamentarizmus, oktatás- és egyházpolitika
Tudjuk jól, hogy Ferenc József soha nem engedett a 67-ből, vagyis amit 67-ben elfogadott, ahhoz a későbbiekben mindig ragaszkodott. Tudomásul vette, hogy abszolutista uralmát meg kell osztania a parlamenttel, és alkotmányos uralkodóvá kell válnia. De ennek fejében csak azok lehettek miniszterelnökök és alakíthattak kormányt mind Ausztriában, mind Magyarországon, akik a kiegyezéses rendszer elfogadták. Noha 1867-ben a magyarság többsége Kossuth-párti volt és a 48-as alapokon állt, ennek a rendszernek mégis voltak/lettek támogatói. Így a katolikus arisztokrácia egy része, a főpapság – és rajta keresztül az alsópapság –, felekezetre való tekintet nélkül, a városi polgárság, a zsidóság, a városok német lakossága, a köznemesség. De a többség mégiscsak elvette, így a nemzetiségek sem feltétlenül szimpatizáltak vele. Nagy kérdés, hogy ebben a közegben a kiegyezéspártiak hogyan tudták fenntartani a kormányzáshoz szükséges többségüket? Nyilvánvalóan a cenzusos (gazdasági és műveltségi feltételekhez kötött) választójoggal. Az 1874. évi XXXIII. (választójogi) törvénycikkre is azért volt szükség, hogy a liberális alapokon álló 67-es kormánytöbbség választásról választásra fenntartható legyen. A cenzus értelme számukra a magyar nemzeti állam és a 67-es rendszer megőrzése volt.
A klasszikus liberalizmus, így a 67-es párt is, egyfajta elitista parlamentarizmusban és nem tömegdemokráciában gondolkodott. A kettő a 19. században élesen elvált egymástól. Olyan parlamentben, ahova a művelt és vagyonosabb osztályok, csoportok tagjainak a képviselői kerülnek be, akik elvitatkozgatnak egymással, majd törvényeket hoznak. A 67-esekben a választójog kiszélesítése számos kérdést, kétséget vetett fel. Így, ha kiterjesztik a választójogot, az veszélyezteti a liberalizmust is, mert csökkenhet a parlamentben a liberálisok száma. Továbbá a választások során olyanok juthatnak többségbe, akik nem hívei a 67-es gondolatoknak, ez pedig veszélyeztetheti a kiegyezést. Ráadásul, ha Béccsel konfrontálódunk a kiegyezés miatt, akkor a nagyhatalmi státuszt is veszély fenyegeti. Magyarország esetleg függetlenedik, de megszűnik nagyhatalomnak lenni. Itt is megfigyelhető a 67-esek „időt kérő optimizmusa”. Átvették Francois Guizot francia liberális politikus 1830-40-es években hangoztatott, „Gazdagodjatok munkával és takarékoskodással!” jelmondatát, ami azt jelentette, hogy aki a politikában részt kíván venni, az előbb teremtse meg ennek a feltételeit, tegyen szert akkora vagyonra, hogy választópolgár lehessen. Vagyis nem a műveltségi cenzust kívánták csökkenti, hanem növelni azon polgárok számát, akik vagyonilag (és műveltségben) átlépik a cenzust. A gazdasági fellendülés, a műveltségi szint emelésének szándéka, az analfabetizmus felszámolásért hozott intézkedések ezt a célt szolgálták.
A szupremácia fenntartásában fontos szerepet játszott az oktatás- és egyházpolitika. E témákhoz kapcsolódóan számos törvény született a mindenkori vallás és- közoktatásügyi kultuszminiszterek kezdeményezésére 1868-től kezdődően, és valamennyinek a célja a magyar nyelv pozíciójának az elemi szintű megerősítése volt. A legismertebb és az egyik legnagyobb vitát és ellenállást kiváltó törvény az 1907-ben megszületett XXVII. törvénycikk, az úgynevezett Lex Apponyi. Ez olyan komoly feltételeket szabott a nemzetiségi iskolák számára, amelyeket azok nem voltak képesek megvalósítani, viszont a szigorú elvárások miatt sem az anyanyelvükön, sem magyarul nem tudtak rendesen megtanulni a gyerekek. A Lex Apponyi nagy ellenállást váltott ki a nemzetiségek körében, ráadásul nem is érte el a célját: a magyar nyelv nem lett lingua franca, olyan nyelv, amelyet valamennyi nemzetiség ismer és beszél. A Lex Apponyi megfogalmazott különböző szintű szankcionálást is, ha a magyar nyelv tanításának a mértéke elmaradt az elvárttól. Ezt a fegyelmezési és finanszírozási részt átemelték a lelkészek állami támogatásáról szóló kongrua-törvényekbe is (kongrua: papi fizetéspótlék, az egyházi forrásból kapott illetmény állami kiegészítése). A lelkészek, felekezettől függetlenül, a gyülekezetüktől kaptak bizonyos összeget, amit az állam ugyanannyival kiegészített. A papságot érintően ugyanolyan, a magyar nyelv megerősítését célzó szabályokat vezettek be, mint az oktatási törvénynél. Ennek értelmében a lelkészeknek ki kellett tudniuk fejezni magukat magyarul, és ha nem voltak rá képesek, a támogatásukat megvonhatták. 1908. október 23-án jelent meg a vallás-közoktatásügyi rendelet, amely az elemi népiskolákban a magyart tette a hittanoktatás nyelvévé – nemzetiségi iskoláktól függetlenül. Óriási felzúdulást váltott ki a felekezetek főpapsága körében, de Apponyi keresztülvitte, megfenyegetve őket, hogy elmarad a kongrua egy-, vagy akár egész része. A nemzetiségek „kézben tartását” szolgálta az egyházpolitika is. A kormánynak jelentős befolyása volt a különböző felekezetek vagyonára, illetve finanszírozására és támogatására, amivel kétségtelenül zsarolhatók lettek. Amikor a felekezeti és községi iskolákról beszélünk, azt is meg kell nézni, hogy az adott településen milyen felekezet volt többségben, illetve hogy a felekezeti iskola mely nemzetiséghez tartozott. Az evangélikus iskolák többnyire szlovák nemzetiségeket takartak, a görög-keleti iskolák románokat vagy szerbeket. A statisztikák azt mutatják, hogy ezeknek folyamatosan szorult vissza a támogatása: 1897-ben a községi és felekezeti iskolák száma még növekedett, ám ezt követően folyamatosan csökkent az állami – magyar nyelvi tanítóval-tanárral működő, a nemzetiségi gyermekeknek is magyar nyelvű oktatást biztosító, ezzel az asszimilációt erősítő – iskolákkal szemben.
1867 és 1918 között számos a nemzetiségeket, az oktatást, a választójogot érintő törvény született, mondhatni e témákban törvények sorozatáról beszélhetünk. Ezek előkészítéséhez kellett egy komoly parlamenti többség, ami gyakorlatilag közel negyven éven át meg is volt. A Deák-párt 1867–1875-ig, majd ezt követően a Szabadelvű Párt harminc évig kormányozta az országot, ezt követte a Wekerle Sándor vezette koalíciós kormány négy esztendeje (1906-1910,) majd visszatértek a szabadelvű pártiak mint Nemzeti Munkapárt, Tisza István vezetésével. „A korszakban nincs parlamenti váltógazdálkodás (kivétel az 1905. évi választás, amikor az 1848-as ellenzék többségbe került a választások alkalmával, Wekerle miniszterelnökségével) – jelezte az előadó. – Az ilyen pártrendszert hegemón pártrendszernek nevezzük: gyakorlatilag mindig ugyanaz a párt kormányoz: a cenzusos választásnak, a nyílt szavazásnak köszönhetően mindig a 67-esek (Deák-párt, Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt).
A Szabadelvű Párt választási eredményei mindig meggyőző fölényt mutattak: „A liberalizmus fokozódik” – idézhetjük Mikszáthot, akinek a politikai karcolatai, illetve azok értelmezése még mindig hagy kívánnivalót. Ugyanis a Mikszáth által gyakran megidézett mamelukok – ahogyan az író a szabadelvű párt képviselőit nevezte, egyébként pedig maga is mameluk volt Tisza Kálmán Szabadelvű Pártjában –, még a jelen tankönyvek egy részében is negatív előjellel bírnak, és azt sugallják, hogy a szabadelvűek, szolgai módon, mameluk módjára követték a pártvezér, a kormányfő utasításait. Pedig „mindössze” egy újfajta, a korszak kihívásainak megfelelő és ahhoz alkalmazkodó pártfegyelmi politizálásról van szó (összevetve például a reformkori „sérelempolitizálást” követő országgyűlések gyakorlatával, vitázó parlamentjével). A szabadelvű párt tagjai „munkaparlamenti” politizálást folytattak, vagyis tudatában voltak annak, hogy számos törvényt kell „legyártaniuk” és szervezniük, hogy minél gyorsabban kell visszahatniuk a gazdasági és egyéb változásokra. 1867 után évente 50-60 törvény született, amelyeknek gondos előkészítése igen komoly miniszteri apparátust kívánt. S bár igaz, hogy a parlamentben a Szabadelvű Párt képviselői, a „mamelukok” ezeket az előterjesztéseket és törvényjavaslatokat egyhangúan megszavazták, ám ez korántsem jelentett szolgai megalkuvást, mert előtte, a párton belül, a parlamenti vitákat megelőzően ezeket alaposan megvitatták. Vagyis a mamelukokban, azok „szolgai politizálásban” a modernkori frakciófegyelmet fedezhetjük fel, a hasonlóan gondolkodó politikusok csoportját, olyan emberekét, akik bíznak a minisztereikben, egyetértenek a programjukkal és támogatni tudják ezeket.
A liberalizmus és a parlamentarizmus válsága
„A szupremácia a liberalizmuson alapult– hallhattuk –, azon liberalizmuson, amelynek hegemóniája jellemezte a 19. század utolsó évtizedeit, és ezt az eszmét vallották a magyar kormányzópártok. Ám a liberalizmus válságba jutott: az egyenlőség eszméjét hirdette, de osztálytársadalom jött létre; a haladás eszméjét hirdette, de szociális problémák jelentkeznek, a fejlődésben hitt, de az indusztrializációval megjelent az ipari munkásság és ezzel a munkáskérdés; jogegyenlőséget hirdetett, de ebből nemzeti, nemzetiségi ellentét bontakozott ki; a szabad versenyben hitt, de a magyar állam folyamatosan beavatkozott (a protekcionizmusra és etatizmusra számos példát találni). Megjelent a város-vidék ellentéte, amivel párhuzamosan az antiszemitizmus is felütötte a fejét. Parlamenti elitpolitizálás zajlott, míg a tömegek képviselet nélkül maradtak. Ráadásul hiába vezették be a cenzusos választójogot, hiába volt gazdagodás, mégsem nőtt a választásra jogosultaknak a száma (az 1874-es törvény alapján 960 ezer embernek volt szavazati joga, de az 1910-es években is csak 1 160 ezernek). A választójog kiterjesztésével megnőttek azok a nemzetiségekkel kapcsolatos szupremáciát veszélyeztető félelmek, amelyek arra vonatkoztak, hogy ha demokratikusan kiterjesztik a választójogot a nemzetiségekre is, akkor nem leszünk többségben a saját hazánkban, továbbá a demokratikus választójog azt is eredményezheti, hogy a nemzetiségek, a saját érdekeik mentén, átalakítják az országot. De a századfordulót követően a parlamentarizmus is válságba került, köszönhetően többek között a váltógazdálkodás hiányának. Az ellenzék megunta, hogy a parlamenti többség mindent elfogad, ők pedig csak asszisztálnak a parlamentben. Ez belehajtotta őket az obstrukciós politikába, és törvénytervezeteket, miniszterelnököt, kormányt buktatnak.
Rubóczki Erzsébet